Egy ház a fényben

Szeretnének körülnézni egy olyan világban, amelyet bőség és jó ízlés jellemzett, a természet feltétlen tisztelete, s ahol még háború idején is béke volt? Ha igen, tartsanak velem, ugorjunk el Larssonékig, Sundbornba! Mondanom sem kell, ezt az utazást megint csak képeslapjaimnak köszönhetem, de azt is előre kell bocsátanom, hogy a „szakma” – a képeslevelezőlap-guruk hada – Carl Larssont (1853 –1919) se lenyelni, se kiköpni nem tudja. Larsson egy nemzeti ikon, a nagy svéd festők egyike, aki előtt illik áhítattal leborulni, csakhogy… Csakhogy a világ tele van újra meg újra kiadott Larsson-képeslapokkal, és azokhoz valamilyen módon viszonyulni kell. A bölcsek fanyalgásának legfőbb oka az, hogy Larsson lapjai – bármennyire tetszetősek, és népszerűek is – mégiscsak egyéb munkáinak reprodukciói, ennélfogva képeslapként nem számítanak eredeti alkotásoknak. A „szakma” többnyire elsiklik a sundborni házat és környékét, valamint a népes Larsson-család viselt dolgait megörökítő akvarellek fölött, amelyek a Bonniers (1899, 1906), majd Langwiesche (1909) kiadó közvetítésével váltak postai árucikké, de a művész egyetlen munkáját nevesíti, azt, amit jótékonysági céllal eleve képeslapnak tervezett:

kép

A szakma véleményét tudomásul véve, a Larsson-képeslapokról kialakított – némileg felszínes – képet azzal igyekszem megzavarni, hogy bejelentem egy másik illusztrátori tétel létezését, amit meglehetősen váratlanul, a saját gyűjteményemben fedeztem fel:

A kép címe „Den underliga dockan” („A furcsa baba”), és sehogy sem tudok kapcsolatot találni az ábrázolás, és egy lehetséges jótékonysági cél között, bár lehet, hogy más, az északi kultúrkörben formálódott ember számára ez nem okozna gondot. Mindenesetre, a képeslap hátoldala úgy ki van dekorálva, mint egy szovjet tábornok zubbonya, és a svéd vöröskereszt logója mellett két másik is található, melyek egyike, ha jól sejtem, egy koronahercegnői alapítványé. Elméletem mellett szól az is, hogy az alkotás nem található sem a Bonniers-albumokban, sem  Langwiesche „kékkönyvében”, és a Jugend folyóirat adatbázisa sem ismeri, ráadásul a kiadó személye is eltér az eddig megismertektől.

Kétségtelen, hogy Larsson úgy került a képeslevelezőlap-üzletbe, mint Pilátus a krédóba! Kezdetben nem is vette komolyan a műfajt, s csak a múlt század második évtizedére barátkozott meg vele, amikor rájött, hogy a képeslapok segíthetik könyveinek eladását. Azt gyanítom, hogy Larsson képeslap-karrierjének a müncheni Jugend folyóirat adott lendületet, mely intézménynek 1905-ben kezdett dolgozni. A kultikus folyóiratnak gyakorlatává vált a címlapjain, vagy laptestekben megjelent illusztrációk képeslappá alakítása, és nem zárható ki, hogy a svéd mester első lapjait is neki köszönhetjük. Larsson már első évben címlapra segítette Britta lányát, aki ezúttal Idunát, az örök fiatalság, és termékenység istennőjét személyesítette meg.

Lássunk még héhány Larsson/Jugend-képeslapot:

Képeslapjai egyik „ősforrásának” a Bonniers kiadó 1899-ben megjelent „Ett hem” (Egy otthon) című albuma számít, a művész családközpontú akvarelljeivel. A színes nyomatok magas költsége miatt a kiadvány nem vált népszerűvé, és képeslapok kiadására is csak 1905 után kerülhetett sor, alighanem a fotómechanikai eljárások fejlődésének köszönhetően. Néhány kiragadott példány a 24 nyomatos összeállításból, élükön ezzel a gyakran félreértett változattal:

Találkoztam olyan értelmezéssel, mely szerint a kép egy anya-gyermeke párost ábrázol, pedig az akvarell eredeti címe „Karácsony és újév között”, és nagy valószínűséggel Anna nénét, a konyhai kisegítőt ábrázolja, amint a kis Esbjörnt pesztrálgatja. Az ajtó felett látható felirat („Isten békéje”?) ritka jele annak, hogy a házat istenfélő emberek lakják.

A „Rákhalászat” című lap napfényes mozgalmassága jól érzékelteti, hogy a vízparti házban sok gyereket nevelő művészházaspár élete aligha lehetett eseménytelen:

Egy különös kompozíció, ami a megnyugvás pillanatait ábrázolja, azt, amikor a gyerekeket végre sikerült ágyba parancsolni. Előtérben a ház asszonya látszik, aki háttal ül nekünk, és szinte teljes egészében takarja mögötte olvasó férjét. A kép igazi főszereplőjének a szobabelső tűnik, közös életüknek az a része, amelynek Karin volt a „felelőse”, aki művészi ambícióit így, mintegy „all-round” iparművészként élte ki, és textíliák, gyerekruhák és a bútorzat megtervezésével is foglalkozott:

Hangulatilag ide kívánkozik az étkezőszobás-jelenet, amelyben Martina, a szobalány, felszolgálja az uzsonnát,  és amelyen különösen jól érvényesülnek Karin belsődekorációs törekvései. Figyelemre méltó az asztalnál ülők színpadiasságot nélkülöző kéztartása is:

Az 1906-ban megjelent „SPAD-ARFVET” (Az ásó öröksége) című Bonniers-album kincseiből az „Almaszedés”címűt bocsátom közszemlére, megtisztelve az ábrázolt tevékenységet, amelyet ott, északabbra, csaknem 120 évvel ezelőtt, igen nagy becsben tarthattak:

A művészházaspár portréi a Langwiesche kiadónál németül  megjelent „Das Haus in der Sonne” (Ház a napfényben) című, első nekifutásra 40 000 (!) példányban elkelt könyvéből származnak, melynek egy kötetét szerencsés vagyok birtokolni:

Carl Larsson feje búbján a kis Britta látható, akibe még a festőszerszámok is beleszerettek, míg felesége, Karin (1859–1928) érintése Kersti lányuknak jelent biztonságot.

„Végszónak” egy szerelmi vallomásnak beillő képeslapot választottam, amivel a művész az őt nyolc gyerekkel megajándékozó hitvesének kedveskedett, de az is lehet, hogy csak oka volt egy bocsánatkérésre …

Bőven lenne anyagom az írás kiterjesztéséhez, de ezúttal itt megállok, hogy egy más alkalommal, és talán más körülmények között folytathassam.