Ezt az írást az O.M.K. Iparművészeti Iskola hazai képeslevelezőlap-kibocsátásban játszott szerepével, (vagy annak hiányával) foglalkozó ciklus záró részének szánom, egyúttal tisztelgésnek dr. Majovszky Pál (1871-1935) miniszteri tanácsos emléke előtt , aki oly sokat tett a grafikai művészetek népszerűsítése érdekében. Az írás előzményei itt & itt.
„Ha Majovszky, akkor pályázat”- gondolhatják a beavatottak, és igazuk van, mert a mecénás második pályázata lesz a téma, de nehéz ügynek ígérkezik, mert roppant kevés fogódzóm van hozzá! Kezdjük talán azzal, amit biztosan tudunk: az Iskola 1916/1917-évi Évkönyvében az alábbi közlemény jelent meg:
„PÁLYÁZATOK, PÁLYADÍJAK, ÉS JUTALMAK
IV. Dr. Majovszky Pál úr által hirdetett levelezőlap-pályázaton:
I. díjat (40-40 K) nyertek: Árkay Tessza és Fischer Margit
II. díjat (30-30 K) nyertek: Fischer Margit és Dapsy Klementin
III. díjat (20-20 K) nyertek: Árkay Tessza és Kardos Klára
IV. díjat (10-10 K) nyertek: Kardos Klára és Baumhorn Margit”
Ennyi! Ez minden tudásunk forrása, innen értesülhettünk magáról a pályázatról, és innen tudható az is, hogy a nyertesek kizárólag a lánynövendékek közül kerültek ki. Megnyugtató lenne arra gondolni, hogy a pályázatot kizárólag a lányok számára hirdették meg, kárpótlásul a hosszúra nyúlt számkivetettségükért – erről később még szót ejtünk -, a valóság azonban egészen más lehetett, és sokkalta nyomasztóbb! A nagy háború félidejénél tartott, és fogyatkozni kezdtek a fiúk: az 1917/1918-évi Évkönyv 27 elesett növendékről, és több fogságba esett tanárról „tudott” Akkortájt az Iskola felsős lányokban sem bővelkedett, ezért alakulhatott úgy, hogy a nyolc díjon öt amazon osztozott.
Ami jelen írásom képanyagát illeti, egyetlen tételt sem tudok minden kétséget kizáróan a pályázathoz kapcsolni. Az O.M.K. Iparművészeti Iskola (továbbiakban: Iskola) ezúttal nem vállalta a keresztszülőséget, Majovszky dr. pedig, aki 1917-ben a nyugdíjazását kérte, a fokozódó csatazaj közepette aligha kísérte figyelemmel pályázata utóéletét. Gyanúm szerint a pályamunkákra a korábbról ismert Rigler Rt. (továbbiakban: R.J.E.) tette rá a kezét, és saját üzleti megfontolásai szerint járt el, ami olykor az Iskolához méltatlan kibocsátást eredményezett. De ez persze csak egy elmélet… A körülményeket figyelembe véve, a művészek sorsának alakulása lehet számunkra a legérdekesebb! Vajon mire jutottak ennek az elátkozott nemzedéknek tagjai, akik rosszkor voltak fiatalok, és akikre egy vesztes háború után széteső ország, és megannyi szörnyűség várt! Lássuk hát kik ők:
Árkay Teréz (Bochkor Ádámné, Bp., 1897 – 1926)
A Budai Vigadó, és Fasori református templom építészének, Árkay Aladárnak a leánya, Tessza, talán a legtehetségesebb volt pályatársai közül, de tragikusan rövid élet adatott meg számára. Korai halálának okát nem sikerült feltárnom.
Fisher Margit (Marguerite Fiora; Bp., 1898 – Aix-en Provence, 1984)
A képeslap bal felső sarkában egy FM- monogram fedezhető fel, de persze nem lehetünk biztosak, hogy Fischer Margithoz köthető. Az alábbi újévi illusztráció szerzőségéhez azonban nem férhet kétség:
Fischer Margit 1928-ban Franciaországba költözött, ahol gyerekkönyvek és képregények illusztrálásával foglalkozott. Megszabadult németes hangzású nevétől, és a Marguerite Fiora nevet használta. A háború után Cézanne városában, Aix-en Provence-on telepedett le.
Dapsy Klementin (Jellen Gusztávné, Bp., 1889- ?)
Kézimunka-tanítónői oklevéllel rendelkezett, de az Iskola grafika szakától 1917-ben megvált. Az Athenaeum vezérigazgatójához, Jellen Gusztávhoz, ment feleségül. 1951-ben a kitelepítés sorsára jutott, életének azt követő eseményei nem ismertek, és nevéhez köthető műalkotást sem sikerült találnom.
Kardos Klára (Újlakyné Kardos Klára, Bp.,1898 -?). Csak névrokona lehetett az első Majovszky-pályázaton feltűnt Kardos Erzsébetnek.
A grafika szakon végzett, de festő szeretett volna lenni, ezért többször is megfordult Nagybányán, ahol Réti István tanítványa volt. 1922-ben kivándorolt Szumátra szigetére, az akkori Holland-Indiába. Néhányszor kiállított a Nemzeti Szalonban, legutóbb 1928-ban, és ez maradt az utolsó vele kapcsolatos hiteles adat.
Baumhorn Margit (Kozmáné Baumhorn Margit, Bp., 1894-1956)
Nevéhez kapcsolható képeslapot nem találtam, itt reprodukált fametszete az Iskola 1917/1918-as Évkönyvéből való. A zsinagógaépítő Baumhorn Lipót leánya volt, aki egy sikeres tőzsdeügynökhöz ment feleségül, két gyereke született, és vélhetően a családjának szentelte életét. Gondolom, senki nem fog cinizmussal vádolni, ha megkockáztatom, a Kozma család szerencsés volt azzal, hogy megélhette saját ügynökségének 1949-ben történt államosítását.
Kárpótlásul a vérszegény képi anyagért, bemutatom egyik újabb szerzeményemet, ami része lehetett a második Majovszky-pályázatnak:
Persze, hogy a napkeleti bölcsek egy rejtőzködő művész sajátos víziójában! A betlehemi csillag feltételezhető pályája nehezen követhető lenne, még akár teveháton is, cserébe ők a legelegánsabb „háromkirályok”, akik valaha utamba kerültek.
Most pedig vissza az Üllői útra!
A lánynövendékeket dr. Czakó Elemér, igazgatóvá történt megválasztásával egyidejűleg, 1911-ben bocsátották be az Üllői-úti palotába. Riasztó volt ez a késedelem, különösen annak fényében, hogy Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete már 1895-ben, a nők számára is lehetővé tette az egyetemek orvosi, gyógyszerészeti és bölcsész karainak látogatását. (A képeslapjairól ismert Undi S. Mariska például 1895-1899 között végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen!) Úgy tűnik, az Iskola nem állt a reformok élére, és nagy szükség lehetett arra a „légfrissítésre” amit az új igazgató rendelt el. Ami az Iskola iránt megmutatkozó érdeklődést illeti, már az első évben 15 lánynövendék iratkozott be a nappali képzésekre (közöttük Gyömrői Edit, a „Nagyon fáj”- leány, aki apai kérésre lakberendezést tanult), további 19 hölgy vendéglátogatóként vett részt, míg a tanfolyamokat néhány tucatnyian látogatták.
Sajnos, Czakó dr. hamarosan miniszteri tanácsossá avanzsált, az Iskola igazgatása más kezekbe került, és valamiféle szemléletbeli visszarendeződés látszott bekövetkezni. A lánynövendékek vonatkozásában a következőket lehet például olvasni az Iskola 1917/1918-évi Évkönyvében:
„Leánytanítványaink általában nagy buzgalommal és nem tehetség nélkül fognak az egyes szakok megtanulásába, hogy nem érnek el teljes eredményt, az sokszor nem akaratukon, de testi erejükön múlik, mert az nem bírja meg a napi nyolc órai munkát.”
Ettől a hímsoviniszta szövegtől eszembe jut anyai nagyanyám, aki 1895-ben született, tehát ugyanahhoz a generációhoz tartozott, s aki túlélt két világháborút, emigrációt, „visszatántorgást”, gazdasági világválságot, a kommunizmus „legjavát”, felnevelt két idegen gyereket, működtette a családot, az államosítás után alkalmazott lett egykori vállalkozásában, és valahogy sosem voltak nyolc órára korlátozható feladatai. És eszembe jutnak azok a közelségemben élő asszonyok, akik a nap 24 óráját képesek volnának munkával kitölteni, és akik tevékenységükkel alapvetően meghatározzák családjuk életszínvonalát. Szóval, csak oda akarok kilyukadni, hogy életem során gyakran kellett szégyenkeznem bizonyos női teljesítmények láttán, és olyankor csak azzal tudtam visszanyerni önbecsülésemet – és ezt a módszert ajánlom férfitársaim figyelmébe is –, ha arra gondoltam, mamutvadászként én lennék hatékonyabb.
0 Comments