VOR
Emlékeznek még a VOR – márkanévre, és a „Vörös Október” nevű egykori ruhagyárra? Nos, ezúttal nem ruhákról lesz szó, hanem a névadóról, egy újabb, és némiképp talányos zsákmányom ürügyén:
Próbálom elképzelni, mire jutottam volna ezzel a képeslappal, ha nyomdaszült-meztelenül kerül elém, postabélyegző, és a francia nyelvű magyarázat nélkül… Valószínűleg elmentem volna mellette, mert grafikája elsőre nem ragadott meg, a művész is rejtőzködni látszott, egyébként is mintha bizonyos távolságtartással kezelné a témát. A hátoldal tartalmazza az egyetlen használható fogódzót, azt tudniillik, hogy a képeslap a Népszava könyvkereskedés terméke, amiből legalább kiderül, nem rokonszenvtüntetéssel van dolgunk, és a tömeg nem a honatyáknak csápol, hanem az öklét rázza.
Még mindig szükség van azonban a képeslap küldőjének eligazítására, aki ezzel nem is maradt adós, és cserepartnerét felvilágosítja, hogy a szokatlan ábrázolás a szocialisták által meghirdetett országos sztrájknak állít emléket, mely akcióval az általános választójogot remélték kikényszeríteni. Figyelembe véve a postára adás időpontját, most már teljes bizonyossággal állítható, hogy a képeslap az 1907 október 10-i, „vörös október” néven elhíresült eseménynek állít emléket. Az 1890-ben alakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) alighanem jelentősnek tartotta az országos szinten mintegy háromszázezer résztvevőt mozgósító „tömegrendezvényt”, és így akart emléket állítani a sikernek, noha a végső célt nem sikerült elérni. Ami az illusztrátort illeti, elsőre természetesen a mindenkori „témafelelős”, Bíró Mihály neve jutott eszembe, de mivel ismertem a művész 1912 évi, hasonló témájú, de már a mozgósítás szándékával létrehozott alkotását, a kényelmes ötletet gyorsan el is hessegettem. Nem kell képzett esztétának lenni a kettő közötti stiláris különbség észleléséhez:
Új szerzeményemhez visszatérve, azt gondolom, ez a Bíró Mihály „Kalapácsos emberét” megelőző emléklap, „ősmozgalmár”-dokumentumnak, és valódi képeslap-ritkaságnak számít, ezért a továbbiakban is feladatomnak tekintem megtalálni a rejtőzködő művész nevét.
Húsvéti történet
Amikor az OMK Iparművészeti Iskola művészlap-sorozatának 2016. sorszámú tételét kézbe vettem, még teljesen jóhiszemű voltam, azt gondoltam, egy üde, tavaszi ünnephez méltó képeslaphoz jutottam. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy kiderüljön, többről, sokkal többről van szó, és hogy egy „börtönviselt” képeslappal, az elmúlt századelő egy véres, de felemelő történetével, és egy olyan ember kézírásával lettem gazdagabb, aki meg tudott szabadulni bűneitől, azzal, hogy értékteremtéssel is vezekelt értük:
A képes-levelezőlapot az O.M.K. Iparművészeti Iskola (továbbiakban: Iskola) Kinizsi utcai hadikórházából, 1915 március 30-án indította útjára feladója, Finta Sándor „szobrász, sebesült honvéd”, címzettje pedig Uhlyarik Albin a szamosújvári „Kir. Javító Intézet” igazgatója volt. A rövid szöveg így hangzik:
„Kedves Igazgató Úr!
A múzsák megőriztek – dacára a súlyos sebesüléseimnek még élek -. Most ide kerültem sebesülten Pestre az Ip. Művészeti Iskola Hadi Kórházában – gyógyulok s reménykedem hogy még kiépülök. Sok jókat kívánok kedves famíliának…” stb.
Az üdvözlőlap kézbesítésének helye, a szamosújvári (ma: Gherla, Románia) börtön így néz ki napjainkban:
De hát ki is ez a Finta Sándor (Túrkeve,1881- Los Angeles 1958), és mivel érdemelte ki figyelmünket? A korszellemhez igazodva bulváros felütéssel indítok: a Délmagyarország című napilap 1912 augusztus 8-i számában a következő rövid hír jelent meg:
„ A rab szobrász.
A szamosújvári fegyház művészrabja, Finta Sándor és István öccse azért kerültek fogságba, mert fejszét emeltek egy kerítőnőre, aki nővérüket, Finta Mariskát a becstelenségbe kergette. […] nagy közönség várja a szamosújvári vonatot, hogy láthassa a börtönben tehetségével feltűnt szobrászt.”
Gyilkos? Fegyenc? Szobrász? Népmesei hős? Celeb? Ki volt hát ez a Finta Sándor? Nos, mindez együtt, de még ennél is sokkal több. Az egykori ecsegpusztai kisbojtárnak – egy nevezetes csikós-gulyás dinasztia leszármazottjának – két ellentétes irányú hatás formálta személyiségét. Nagybátyja, a Vác vendégszeretetét húsz évig „élvező” egykori haramia, a szilaj Finta Miklós plántálhatta belé azt a gyilkos indulatot, amellyel elégtételt vett nővére megszégyenüléséért, de Herman Ottó irányításával vett könyvet a kezébe, és járta ki iskoláit. Ami a börtönéveket, és csodálatos metamorfózisát – művésszé válását – illeti, azt hiszem, jókor volt jó helyen (és elegendő ideig) ahhoz, hogy a benne szunnyadó tehetség a felszínre törhessen. Persze, kellett hozzá egy olyan börtönigazgató, mint a levelezőlap címzettje, aki képes volt felismerni a tehetséget, és hajlandó volt segíteni kibontakozását. De kellett hozzá a korán, 1911-ben elhunyt öccse, István is, aki – és nincs tudomásom, hogy erre valaki felfigyelt volna – a családi tragédia bekövetkeztekor az Iparművészeti Iskola növendéke volt. Azt gyanítom, az ifjabbik Finta nem találomra választotta meg iskoláját (a háttérben Herman Ottó szellemisége is felsejlik), és rendelkezhetett művészi vénával ahhoz, hogy bátyja szárnypróbálgatásait segítse.
Nem áll szándékomban Finta Sándor, és két ugyancsak szobrász fivére pályafutását részletezni, de remélem, eléggé felkeltettem az érdeklődést ahhoz, hogy az olvasók egy nálam illetékesebbhez forduljanak, már csak azért is, hogy ízelítőt kaphassanak a testvérek munkáiból.
Miközben Finta Sándor nyomában jártam, minduntalan az járt a fejemben, ez a nagy ívű élet filmvászonra kívánkozik. A karriertörténeteket imádják az emberek, és ennél látványosabbat kitalálni sem lehet: egy kisbojtár, aki gyilkol, majd a börtönből ismert szobrászként szabadul, háború, sebesülés, emigrálás, brazíliai helyszínek, siker, majd az USA, hírnév, sikerek szobrászként, és íróként is…. Mi kell ennél több? Csak egy jó forgatókönyv, mondaná Andy Vajna, és milyen igaza lenne!
Képtelen vagyok búcsút venni Fintáéktól anélkül, hogy említést tennék a Zádory Oszkár művésznév alá elrejtőzött Finta Gergelyről (1883-1947), aki hírhedt-híres bátyjától függetlenül, saját jogon vált regényhőssé. Történt, hogy az első világháború kitörése az „ellenség” földjén, Franciaországban érte, internálták, s Noirmoutier-be került, ahol az író Kuncz Aladárral részesült a gyűlölt Boche-oknak kijáró bánásmódból. Kuncz világhírűvé vált „Fekete kolostor” című regényének Zádory szobrásza tehát a „mi” Finta Gergelyünk. Az egészségtelen körülmények mindkettejük szervezetét megviselték, és az író egészen fiatalon, 45 éves korában hunyt el. Síremlékét az egykori fogolytárs, Zádory Oszkár faragta ki:
0 Comments