Akárhogy csűröm, csavarom, ez bizony egy dögunalmas képeslap! Grafikája kezdetleges, egészében ötlettelen, a nyomdai kivitelezés pedig olcsóságra utal, és egyáltalán nem méltó ahhoz az ifj. Divald Károly-féle műintézethez, amely akkor éppen a híres Tőry-Pogány-féle „világkiállításos” sorozatát készült útjára bocsátani:
Új szerzeményeim mostanában a múlt század tízes éveinek társadalmi vajúdásai felé terelik figyelmemet, és – mintha csak egy bölcs elme irányítana -, valamiféle észszerű sorrend látszik kialakulni a találatok között. Csak nemrégiben bocsátottam közszemlére az első magyarországi politikai tömegsztrájk, az 1907 októberében lezajlott „vörös csütörtök” emléklapját, és máris szembesülhetek a hölgyek azonos célú, a választójog kivívására irányuló törekvésével. A kisgyerek-motívum egyébként nem a mozgalom békés jellegére utalt, hanem válaszféle lehetett azokra a támadásokra, amelyekkel gyerekeik elhanyagolásával, a „családi tűzhely” cserbenhagyásával vádolták a szüfrazsetteket. A grafika alighanem a jobb sorsa érdemes Kardos Böske (1887-1957) műve, aki egy másik, ezúttal névvel vállalt munkával is megerősítette az ügy melletti kiállását:
Az illusztrációk rávilágítanak arra, amit a képeslapra ráragasztott címke külön is nyomatékosít: sem a szocialisták nem azonosultak nőtársaik törekvéseivel, sem a törvényhozás nem képviselt jogkiterjesztő álláspontot. Mindazonáltal az antifeministák sem lehettek könnyű helyzetben, mert az ellentábornak olyan vezetői voltak, mint gr. Teleki Sándorné („Szikra”), a nagy nemzetközi tekintélynek örvendő nyelvzseni, Bédy-Schwimmer Rózsa, vagy Glücklich Vilma, az első nő, aki Magyarországon szerzett egyetemi diplomát. Némiképp emelheti „unalmas” képeslapunk presztízsét, ha elárulom, azt maga Glücklich Vilma írta, és küldte annak a Kunvári Bellának, aki nagyon fiatalon csatlakozott a mozgalomhoz, és aki később József Attila múzsájává, barátjává vált. A gondolattól, hogy ez a képeslap az ő kezében járt, egészen elgyengültem…
A magyar nőjogi mozgalom nemzetközi szinten is kiemelkedőnek számított, aligha lehetett véletlen, hogy Budapest rendezhette a nők Választójogi Világszövetségének VII. kongresszusát, 1913 júniusában. Az esemény a világszövetség vezetőinek jelenlétében, mintegy 1200 meghívott részvételével valósult meg.
A főváros ezúttal igazán kitett magáért: a Vigadót átengedte a kongresszus céljaira, Bárczy polgármester a Halászbástyán adott fogadást a küldöttek tiszteletére, akik a Parlament kupolatermébe is ellátogathattak. Az „egzotikumot” egy mezőkövesdi kirándulás jelentette, de a résztvevők egy sor szociális intézményt is meglátogattak, és operaházi előadáson vettek részt.
A kongresszus eseményeit éles szemű fotósok dokumentálták, olyanok, mint Szőnyi Lajos, Máté Olga, Müllner János, vagy Erdélyi Mór, és felvételeiket, szerencsére, a New York Public Library magyar vonatkozásokban gazdag Schwimmer-Lloyd gyűjteményében bárki megtekintheti.
Az összejövetel országimázs-szempontból sikeresnek bizonyult, a résztvevők pedig gazdag élményekkel, és kiváló reményekkel távoztak. Reményeiket jótékonyan táplálta az a körülmény, hogy Norvégia hölgyei éppen a kongresszus időtartama alatt jutottak általános választójoghoz.
Nem áll szándékomban a témakörrel behatóan foglalkozni, de van még egy 1913-as esemény-szülte, nagy valószínűséggel Máté Olga felvétele alapján készült képeslap a tarsolyomban, ami ráadásul a mozgalom egyik későbbi főasszonyának, Rosenberg Augusztának a kézjegyét viseli:
Csak azért hoztam szóba dolgot, mert az 1913-ban büszkén hangzó jelmondat, az a bizonyos „Nem bevárni, de előkészíteni akarjuk a szebb jövőt”, megragadta a figyelmemet.
Hölgyeim! Nem szeretnék türelmetlennek látszani, de így, száztíz év elteltével, muszáj megkérdeznem: hogy haladnak az előkészületekkel?
0 Comments