A magyar „Werkstätte” nyomában

Most, hogy a nemzetközi vírushelyzet fokozódik, és sok szempontból takaréklángra helyeztettünk, megint nagy fába vágom a fejszémet: nekigyürkőzök annak a feladványnak, amelyet az Orsz. M. Kir. Iparművészeti Iskola (a továbbiakban: Iskola) művészlap-sorozata jelent. Minden gyűjtő tudja, hogy a Rigler József Ede kiadásában, 1912-ben megjelent, harminc tételt számláló sorozat művészei mindmáig ismeretlenek, és ezt én mindig is frusztrálónak éreztem. Bevallom, nem valamiféle belső sugallat hatására kezdek most a témával foglalkozni, hanem mert váratlan segítségem támadt, onnan, ahonnan a legkevésbé vártam. Történt, hogy saját könyvtáramban bukkantam egy látszólag több lomtalanítást megélt nyomtatványra, amelyet szánalmas állapota miatt évekig nem méltattam figyelemre, pedig – mint kiderült – a feladvány egy részére ismeri a választ, s ez a felfedezés most úgy hatott most rám, mint valamiféle mennyei ajándék.  Az „Országos Magyar Kir. Iparművészeti Iskola Értesítője 1911-1912- évről” büszke névre hallgató kiadványról van szó (a továbbiakban: Értesítő), amelynek a 24. oldalán szerény közlemény található, egy felsorolás része, amely fölött korábban átsiklottam, de ezúttal szöveghűen idézem:

„IV. Dr. Majovszky Pál (1871-1935) min. o.tanácsos úr által hirdetett levelezőlap tervpályázat.

10 koronát nyert: Bokros Ferenc, Erbits Jenő, Tábor János, Szabó Aurél, Fittler Aranka, Konrád Ignác és Singhoffer Géza.

5 koronát nyert: Cselényi Elemér, Kardos Erzsi, Mottl Román, Engel Árpád, Somfai István, Fejes Gyula, Rihmer József és Somos István.”

Meglehet, olvasóim azonnal rájöttek arra, amihez nekem évekre volt szükségem: ez a rövid közlés voltaképpen az Iskola művészlap- sorozatának „anyakönyvi kivonata”, és éppenséggel a régóta hiányolt neveket tartalmazza!

Nézzük azonban, mire megyünk ezzel a frissen szerzett tudással? Megtudhattuk, hogy a pályázat ötletgazdája, és finanszírozója a jeles műgyűjtő-mecénás, Majovszky Pál volt. Megismerhettük, továbbá, a pályázati nyertesek nevét, köztük sok ismert, és még több mára elfeledett névvel. Meglehetősen elszánt keresgéléseim ellenére sem sikerült azonban többet megtudni magáról a pályázatról: határidők, tematika, mennyiségi adatok, díjazás, ilyenek… Azt gyanítom, ez amolyan „kamarapályázat” lehetett, amelyet legfeljebb az Iskola grafikai szakosztályának szintjén hirdettek meg, és amelyre a tanárok (Helbing Ferenc & Muhits Sándor) mozgósították a növendékeket. A pályázat szerény díjazása mindenképpen ezt az elméletet látszik alátámasztani. A témaválasztás kérdését egyébként az Értesítő segít tisztázni, saját képösszeállításával:

A népi építészettől, a reklámgrafikáig… Nem úgy tűnik, mintha alkalmaztak volna műfaji megkötéseket a pályázat során.

Igen, igen, mondhatnók türelmetlenül, de továbbra sem tudunk neveket társítani a Rigler-sorozat lapjaihoz. Ez sajnos – egy kivétel híján – igaz.  Akadt azonban egy művészpalánta, aki nevének kezdőbetűit kompozíciójába foglalta, és ezzel lehetővé tette beazonosítását. Singhoffer Gézáról van szó, illetve a 2006-os sorozatszámú lapról:

És ha már itt tartunk, ne mondjunk le az iménti képeslap könnyen beazonosítható 2005-ös sorszámú társáról sem, amelyet – ha stílusjegyeik nem lennének meggyőzőek –, egy nevesített plakáttervvel is meg lehet támogatni:

Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, ennyi volt, nincs tovább, a rejtély egészét én sem fogom tudni megfejteni, semmi értelme tovább vesződni vele. Mielőtt azonban kihátráltam volna, ráakadtam az Iskola egy másik, ugyancsak ígéretes kiadványára.

Az Országos Magyar Kir. Iparművészeti Iskola 1912-1913. Évkönyve (a továbbiakban: Évkönyv) a Rigler-sorozat tizenegy ábráját tartalmazza, de csak amolyan szövegközti díszítőelemként, és persze anélkül, hogy az alkotók nevét feltüntették volna. (Bosszantónak találom, hogy a műmellékletek beragasztását felügyelő tanítónő neve megismerhető, de a képanyagról csak annyi derül ki, hogy az „a növendékek munkáit ábrázolja”)  Szerencsére Stern Anna szaktanítónő két olyan műmelléklet beragasztását is felügyelte, amelyek bennünket közelebbről érdekelnek:

(Mottl Román Pál „motollázását” az a jámbor óhaj vezérelhette, hogy megússzák vezetéknevének mássalhangzó-torlódását…)

Hogy ez a két alkotás mivel érdemelt kiemelt figyelmet, alighanem örök rejtély marad. Megkíséreltem a művészek „káderlapjai” alapján tájékozódni, de annál nyomósabb érvet, hogy Somfai István Stromfeld Aurél unokaöccse volt, nem találtam…

Kétségtelen, hogy a Majovszky- pályázat szakmai sikert aratott, amint ez a Magyar Iparművészet (8/1912) cikkéből is kiderül:

„Jelen számunkhoz egynéhány színes levelezőlapot csatoltunk olvasóink számára, mintegy annak az örvendetes körülménynek a jelzésére, hogy a művészi levelezőlap Magyarországon sem idegen. […..] Ezeknek az artisztíkus levelezőlapoknak a megszületése jórészt M. P. dr. kultuszminiszteri osztálytanácsos érdeme, aki felismerve a magyar művészi iparnak ezen a téren mutatkozó fogyatékosságát, pályadíjat tűzött ki az Iparművészeti Iskola növendékei között művészi levelezőlapok tervezésére. Az áldozatkész műértő által iníciált verseny kitűnő eredménnyel végződött, olyannyira, hogy a Rígler J. Ede papirnemű cég azonnal hajlandónak mutatkozott azoknak sokszorosítására és forgalomba hozatalára.”

A dolog szépséghibája csupán annyi, hogy a műfaj megszenvedte az olcsó nyomdai tömegtermékek áradatát, és a művészlapok iránti kereslet erősen csökkent, nem véletlen, hogy a Wiener Werkstätte éppen 1912-ben hagyott fel az „artisztikus levelezőlapok” kiadásával. Tulajdonképpen „M.P. dr.” száztíz koronája a legutolsó vonatok egyikén biztosított helyet ahhoz, hogy végszóra még megérkezhessünk a nagy korszakba, és nyomot hagyhassunk rajta, egy olyan sorozattal, amelyet a világ gyűjtői mára már „Ungarische Werkstätte” néven emlegetnek.

A magam részéről a témát természetesen nem tekintem lezártnak, és külön írást tervezek szentelni a Majovszky-pályázaton nyertes művészek pályafutásának, különös tekintettel a képeslevelezőlap-örökséghez való hozzájárulásukra.