Kolozsvári káposzta

Ez a történet is a szokott módon kezdődött: egy kereskedő eladásra kínált képeslapjait nézegettem a nagy fogás reményében, ezúttal egy franciáét, amikor – mint valami jelenés – tejeskannákat cipelő lányok bukkantak elő, egyenesen a gyermekkorom mélyéről! A dolog  váratlanul ért, és az emlékeknek olyan áradatát indította el, amelyen magam is megdöbbentem. Egy idő után, világosan éreztem, hogy azok a lányok szándékosan akartak elém kerülni, hogy emlékeztessenek  gyökereimre, és a szülőföld iránti adósságra, amelynek törlesztését talán éppen most kezdhetem el…

A képeslapot egyébként 1904 januárjában adták postára, Kolozsváron. A francia nyelvű szöveg írója egy néprajzos tárgyilagosságával fogalmaz, valahogy így: „Tejeslányok a hostat-nak nevezett külvárosból, valamennyien magyarok.” Említésre méltónak találja a virággal díszített tejeskannákat, és a lányok befont haját is. Bevallom, egészen addig azt sem tudtam, hogy léteznek „hóstátos” képeslapok! Kalotaszegnek, Torockónak mindig is kiváló volt a PR-ja, és ez a fennmaradt képeslapok mennyiségében is megmutatkozik, na de az ilyen városi „műparasztok” kit érdekelhettek? Még szerencse, hogy a korszak fotográfusai nem így gondolkodtak…

Igen, én még emlékszem ezekre az erős, nehéz terheket egyensúlyozó lányokra, asszonyokra. Láttam őket földjeiken hajladozni, vagy azoknak az embereknek a keménységével alkudozni, akik ismerik a befektetett munka értékét, de emlékszem vasárnapos kedvükre is, amint megszépülve, komoly méltósággal fogadják lelkipásztoruk, Bíró Mózes emberséges szavait.

Ideje azonban sort keríteni a fiúkra is! Őket már tudatos keresés eredményeként találtam meg, érdekes módon, ugyancsak Franciaországban. A lapot egy balassagyarmati (!) gyűjtő küldte francia cserepartnerének, 1911-ben:

Ha cinikus lennék, most az jutna eszembe, hogy bezzeg, amíg a nők terheket cipelnek, addig a férfiak parádéznak. És mert alapvetően cinikus vagyok, tényleg ez jutott az eszembe… Valójában persze a férfiak is keményen dolgoztak, csak nem voltak annyira szem előtt, mint asszonyaik. Ők végezték a nagy testi erőt igénylő munkákat, sódert termeltek ki a Szamos medréből, fuvaroztak, gondoskodtak a haszonállatokról, és rátermett böllérek voltak.

A fiúkat ábrázoló képeslapnak sikere lehetett, mert a kiadó egy kézi színezésű változatot is piacra dobott, és ez volt az, ami érzésem szerint megihlette a rajzművész Varga Imrét  is. Utóbbi nem tartozik a műfaj óriásai közé, de az ábrázolás pontosságát nem lehet elvitatni tőle, bár azt nem tudom, hogy a színek mennyire hitelesek:

Pillanatnyilag úgy tűnik, kimerítettem a képeslapok világpiacának „hóstátos” kínálatát (a színesek Németországból származnak!), de ha a témakör rejteget még tartalékokat, igyekezni fogok azokat is feltárni.

*

Hóstát, hóstátok, hóstátiak – ezek a ma már kizárólag Kolozsvár „földész”- közössége vonatkozásában használatos, alighanem német eredetű kifejezések, a legtöbb itteni ember számára ismeretlenek. Írásom jellege nem igényli a témában történő alaposabb elmélyülést, de ha valakinek hiányérzete támadna, azt egy egészen kivételes színvonalú  Wikipédia-szócikk szüntetheti meg.

Tulajdonképpen egész gyermekkoromat hóstáti díszletek között töltöttem, Kolozsvár Kerekdombnak – nevezett részén. Hóstáti-építésű házban születtem, Hídelve református templomában keresztelt a gyülekezet lelkipásztora, a már említett Bíró Mózes, aki később – mivel orvos is volt – gyermekkori nyavalyáimból is kigyógyított. (Jobb helyeken, az ilyen embereknek szobrot emelnek, utcákat, intézményeket neveznek el róluk, bár Bíró Mózes, amilyen szerény ember volt, még a gondolattól is elborzadt volna.) Aztán ott volt még a munkásmozgalom mártírjáról, Józsa Béláról elnevezett – eredetileg a hóstáti közösség tulajdonát képező – kultúrotthon, amelynek udvara jelentette számomra azt, amit a Pál utcai fiúknak a grund, vagy közvetlen szomszédunk gazdasága, ahol négy-ötévesen volt szerencsém egy trágyagödörrel ismeretséget kötni.

Azt viszont nem tudom, hogyan is keveredtünk a hóstátiak közé. Anyai nagyszüleim a második bécsi döntés után, Déváról költöztek Kolozsvárra, és lehet, hogy pénzük egy hóstáti portára volt elegendő. Mindenesetre eléggé kilóghattunk abból a környezetből, noha ez külsőségekben alig mutatkozott, de nagyapám mégiscsak a helyi cukrász-szövetkezet elnöke volt, én meg amolyan szigorúan ellenőrzött „úri fiú”.  Ezen csak sok évvel később gondolkoztam el, amikor egy  számomra ismeretlennek tűnő férfi gyermekkorunk közös helyszínére emlékeztetett. „Neked volt biciklid”- mondta nyomatékul, és döbbenten láttam, amint a negyvenéves-forma férfi arcára kiül az a sóvárgás, amit a gyerekekén látni, ha nagyon kívánnak valamit…

Akkoriban még a hóstáti termelők uralták Kolozsvár piacát, melegházakban, vagy szabad földön termesztett kivételes minőségű  – ma így mondanánk – biozöldségeikkel. Savanyú káposztájuk fogalomszámba ment, és olyan ízeket hordozott, hogy laudációjához  egy Bálint Tibor tehetségére lenne szükség.

Nem kívánok foglalkozni a hetvenes-nyolcvanas években bekövetkezett hóstáti kálváriával,  közösségük tudatos ellehetetlenítésével, nálam alkalmasabb emberek sora foglalkozott a kérdéssel. Én az újrakezdésben vagyok érdekelt, és hiszek abban, hogy most, amikor a sztárszakácsok messze földről hozatják a különleges nyersanyagokat,  annak a minőségnek, amit talán már csak a hóstátiak képesek előállítani, igenis, van jövője.

*

Vándor, ha július tájékán Kolozsvár piacának csarnokába tévednél, és ott magyarul beszélő árusra akadnál, nagy valószínűséggel egy hóstátira, emlékezzél intelmemre! Vásárolhatsz minden portékájából, de a paradicsomot, igen, azt a furcsa kinézetű paradicsomot, aminek formája olykor a feleki gömbköveket idézi, és egyáltalán nem hasonlít az általad megszokott zöldségére, nos, azt a paradicsomot kerüld el! Rendkívül veszélyes, mert függőséget okoz, és többé egyetlen más paradicsomot sem fogsz jóízűnek találni! Én szóltam!