A divat és a művészetek világának olyan szoros összefonódását, mint amilyen Bécsben valósult meg a múlt század elején, sem addig, sem azóta nem látott a világ. Ez volt az az időszak, amikor a nők egy része még ragaszkodott a fűző viseléséhez – azok különösen, akik lányaikat is darázsderékkal kívánták Őfelsége színe elé bocsátani az udvari bálok alkalmával – de többségük már lázadozott testük béklyóba zárása ellen. A korszak arts and crafts-szellemiségtől áthatott művészei az utóbbiak oldalán bocsátkoztak a küzdelembe, s ehhez Wiener Werkstätte (a továbbiakban: WW) – néven létrehozták az akkori idők egyik legjelentősebb iparművészeti vállalatát. A művészek olyan nagyágyúkat küldtek a frontvonalra, mint Josef Hoffmann, aki a Stoclet-palota tervezése mellett nem átallott textilmintákat is rajzolni, vagy Koloman Moser, aki saját tervezésű reform-öltözékekbe bújtatta környezetét. De egyikük sem került olyan közvetlen – mondhatni, fizikai – közelségbe a divat világához, mint Gustav Klimt, aki számára ezt a világot élettársa, a divatszalon-tulajdonos Flöge-nővérek egyike, Emilie közvetítette. Kapcsolatuk reformruha-terveket eredményezett, amelyek nyilvánosságot is kaptak a Deutsche Kunst und Dekoration című magazin 1906/1907 Vol.XIX számában. Egyébként Klimt is szívesen mutatkozott a saját maga által tervezett reform-pendelyekben.
Az ideális öltözékről Adolf Loos-nak is határozott véleménye volt, és elképzelései – nem meglepő módon – nagyon hasonlítottak az építészetről vallott felfogására, arra ahogyan például a Michaelerplatzon található Goldman & Salatsch-házat „felöltöztette”: nemes anyagok, letisztult formák, semmi felesleges dekoráció. (Ettől az épülettől Ferenc Ferdinánd annyiszor gurult dühbe, ahányszor csak meglátta, bár ez nem túl sűrűn fordult elő, mert rendszerint messzire elkerülte. Vajon túlzás lenne azt feltételezni, hogy Gavrilo Princip egy Loos-fan volt?)
Az új módi terjesztésében, a közízlés befolyásolásában a képeslapoknak is fontos szerep jutott. A WW- textil-anyagainak például üdvözlőlapok segítségével biztosítottak publicitást, nem is akármilyenekkel:
Balról jobbra: W. Jonas, E. Häusler, C.O. Czeschka textilmintái
A textilmintákra épülő képeslapsorozatot, valamilyen sajátos kollaboráció keretében nem a WW, hanem a B.K.W.I. kiadó jelentette meg. Utóbbi számára bizonyára presztízst jelentett a WW logó alkalmazása, bár az üzleti szempontokat sem tekinthette mellékesnek. Van sejtésük arról, hány bőrt (képeslapot) lehet lenyúzni egyetlen a motívumról? Nos, végtelen számút! Lehetőségem van bemutatni a Häusler-mintás képeslapok néhány változatát, azzal, hogy akár további variánsok is létezhetnek (a jobbszélen látható rokokó- menyecskés „feltét” Mela Koehler műve):
Azok számára, akik valamennyire ismerik a WW képeslapjait, feltűnhetett, hogy milyen sok divatrajz van közöttük, mint például az alábbiak:
Balról jobbra: E.J. Wimmer-Wisgrill: WW 867, Fritzi Berger: WW 787, Maria Likarz: WW 768
Ezek persze csak amolyan látványtervek, de irányjelző-, ízlésformáló szerepük korántsem volt elhanyagolható, ráadásul gyakran igen magas művészi színvonalat képviseltek.
Úgy látom, megint csak elkalandoztam, pedig azzal a jámbor szándékkal feszültem neki az írásnak, hogy bemutatom legújabb szerzeményemet, a Stoff-Reproduktion sorozat legsztároltabb lapját, az Arber kisasszony Levelek nevű textilmintájából kialakított kétnyelvű üdvözlőlapot:
A képeslap „sztár” mivoltát jelzi, hogy reprodukciója szerepel a Fanelli-Godoli szerzőpáros Art-Nouveau Postcards című könyvében, de megjelent a Chr. Brandstätter- szerkesztette Vienna 1900 And the Heroes of Modernism című tanulmánykötetben is.
Mielőtt azonban elárulnám, hogy mitől is különleges a Martha Arber (1893- ?) – tervezte ruhaanyag, vegyük szemügyre a képeslap mívesen kialakított hátoldalát is:
Ezek után elárulhatom, hogy Arber kisasszony textiljét Gustav Klimt tette halhatatlanná, utolsó képeinek egyikével, amelynek modellje, Johanna Staude, a Levelek nevű anyagból készült felöltőben örökíttette meg magát:
A kép forrása: wikiart.org
A Belvedere-palotában látható, 50×70 cm méretű, befejezetlen kép modelljéről viszonylag kevés adat áll rendelkezésre; annyit azért sikerült kideríteni, hogy Bécsben született, 1883-ban – a portré készültekor tehát 35 éves lehetett -, és nyelvtanárnőként szerepelt a nyilvántartásokban. Johanna Staude csaknem élete végéig őrizte a képet, és csak 1967-ben bekövetkezett halála előtt négy évvel vált meg tőle. (Klimthez nem volt ennyire kegyes a sors, mert őt már 1918-ban, 55 évesen elragadta a spanyolnátha.)
*
A 19. század utolsó éveiben, egy Salomon Kohn nevű bécsi fényképésznek feltűnt a képes-levelezőlapok iránti kereslet élénkülése, és az sem kerülte a figyelmét, hogy a posta működési rendje akár napi többszöri levélváltást is lehetővé tesz. Szóval, a Morvaországból elszármazott Salomon Kohn rájött, hogy a képeslapok műfajában igen nagy üzlet rejlik, és ezért két fivérével 1898-ban megalapította a Postkartenverlag Brüder Kohn (rövidítve: B.K.W.I.) nevű, képes levelezőlapok kiadására szakosodott cégét, amely hamarosan a Monarchia legnagyobb ilyen jellegű vállalkozásává nőtte ki magát. Elsősorban művészportrékra, a császári család képeire, valamint művészi képeslapokra szakosodtak, amelyek gyorsan népszerűvé váltak Európában, de a tengeren túlra is eljutottak. Az általuk foglalkoztatott művészek közül megemlíthető Wilhelm List, vagy Mela Koehler neve, de a mi Kardos Böskénk is közéjük tartozott.
Ami a kétnyelvű (héber/német) üdvözlőlapjaikat illeti, úgy tudni, azok egy Zukunft nevű zsidó segélyszervezet részére készültek. Angela Völker, a bécsi Iparművészeti Múzeum jeles kutatója, a textilminta-alapú, kétnyelvű üdvözlőlapoknak tizenhét változatát tartja számon.
Az Anschluss után a Kohn testvérek cégét árjásították, Salomon Kohn pedig Auschwitzban halt meg, 1945-ben. Lánya Londonban vészelte át a háborút, majd hazatérve újraindította a vállalkozást, melyet aztán az alapító unokája, Friedrich vitt tovább.
Gondolták volna, hölgyeim és uraim, hogy ennyi minden rejtőzhet egy 9×14 cm-es kartonlapocska hátterében?
Borítókép: Wikipedia
0 Comments