SZEKEmberg

Nem állíthatom, hogy meglátni és megkívánni pillanat műve volt, de még azt sem, hogy a postai szutyok alatt azonnal megláttam az igazgyöngyöt. Elsőre bizony úgy faképnél hagytam a vénasszonyt, mint Szent Pál az oláhokat, és még valami sértődésfélét is éreztem, amiért a szemem elé merészkedett. Csakhogy a banya nem hagyta magát, és sztenderd keresőszavaim egyikére minduntalan kiemelkedett a világháló bugyrából, azzal a soha el nem készülő strimflivel, nyavalyás fekete macskájával, és undorító naftalinszagával. Amikor rájöttem, hogy keresőszavaim megváltoztatása nélkül nem tudok szabadulni tőle, türelemre intettem magam, és elhatároztam, hogy ember-, azaz képeslapszámba veszem, és némi figyelmet szentelek neki. És amire a következő találkozásunk során rájöttem, az bizony szerénységre intett, és még némi önvizsgálatra is késztetett.

Lehet, hogy önök számára első látásra is nyilvánvaló, de én csak sokadszorra vettem észre, hogy voltaképpen egy giccses jelenet paródiájával van  dolgom. Akkor, hirtelenjében,  Berény Róbert jutott az eszembe, persze csak azért, mert tudtam a fekete macskás festményéről.  A jeles mesternek, természetesen, nincs köze a képeslaphoz, de hogy kinek van, azt a gyenge minőségű másolat alapján nem lehetett megállapítani. Ezek után, mint sejthető, azonnal megenyhültem, és a levendulaillatú kedves, idős hölgyet a gyűjteményembe invitáltam, tündéri cicájával együtt. (Azt azonban nem hallgathatom el, hogy az öreg hölgy 1914 januárjában bélyegzőt kapott a hátsójára – és hol volt még akkor Hrabal, vagy Jiří Menzel!)

Az már kezdettől fogva nyilvánvaló volt, a hogy a Magyar Iskola Egyesület egyik képeslapjára bukkantam, talán éppen a ”Tél”-sorozatból, de igazi meglepetés ért, amikor kézbe is vehettem: kiderült, hogy egy szerzőpáros művéhez juttatott hozzá a gyűjtők szerencséje.  A művészek egyike az a Szekeres Béla (1890-1966), akinek „Világatlasz”- sorozatát a Neudin-katalógus is számon tartja, társa pedig Tungsram reklámjairól később ismertté váló Amberg József (1890-1972). A dolgot azért találtam meglepőnek, mert az ilyen társulások nem igazán  megszokottak ennél a műfajnál, bár nem precedens nélkül valók. A bécsi Philipp & Kramer-kiadó híres „Wiener Künstler – Postkarte”- sorozatában gyakoriak voltak a több szerző által jegyzett alkotások, még olyan lapról is tudunk, amelyet nem kevesebb, mint nyolc művész látott el kézjegyével. Magyar viszonylatban azonban először találkoztam hasonlóval, és nem tudtam, számíthatok-e továbbiakra is? A válasz nem késett sokáig, mert hamarosan  egy újabb, a nevükből általam kreált mozaikszóval: „szekemberg”  került az utamba.

Íme, egy karácsonyi üdvözlőlap, a műfaj megszokott kellékei, hatáselemei, csillogása nélkül. Az ünnepi hangulatot a művészek a gyermekek csodaváró izgalmával érzékeltetik. Mondanom sem kell, ez egyike a legszebb, legőszintébb karácsonyi lapoknak, amelyekkel valaha is találkoztam.

Ez a képeslap végképp meggyőzött arról, hogy a két művész társulása egyáltalán nem volt alkalmi jellegű, de arról is, hogy ők ketten valami olyat hoztak létre, amire igencsak érdemes odafigyelni. Érthető módon, szerettem volna többet is megtudni együttműködésük részleteiről. A már említett bécsiek esetében sejthető, hogy alkalmi kollaborációik valamiképpen összefüggnek a századvég arts and crafts– mozgalmával, de a tízes évek Magyarországán miért fog össze két iparművész egy olyan feladat megoldására, amellyel egyenként is megbirkóztak volna? A válasz valószínűleg egyszerűbb, mint gondolnánk, és alighanem művészeink életútjában keresendő. Végül is, egyívásúak voltak: 1890-ben születtek, mindketten Budapesten, római-katolikusként regisztráltattak, és nem tartoztak a tehetős társadalmi rétegekhez: Amberget özvegy édesanyja, Szekerest hivatalszolga édesapja tartotta el. Mindketten négy polgári elvégzése után jelentkeztek az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola  festészet szakára. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy barátokká váljanak. Ezek után nem meglepő, hogy 1911-ben együtt vállalták el a brazil főváros kultúrpalotájának kidekorálását. A „riói kaland” jól sikerülhetett, mert társulásukat, ha kisebb léptékben is, de hazatérve is folytatták. Arról viszont semmit sem tudni, hogy milyen munkamegosztást alkalmaztak. Ami engem illet, hajlok arra, hogy  a koncepció nagyját inkább Szekeresnek, a részletek kidolgozását inkább Ambergnek tulajdonítsam, de lehet, hogy pont fordítva volt, vagy egészen másként. Szekeres 1910. évi Brázay – plakátja jó kiindulópont lehet elméletek felállításához, leginkább azért, mert színvilágát a képeslapokéval érzem rokonnak.

Miközben azon törtem a fejem, hogy egy hatásos befejezést találjak ennek az írásnak, megint csak a véletlen sietett segítségemre, rábukkantam még egy lapjukra.

Legújabb szerzeményem része egy, a Magyar Földrajzi Intézet Rt. – által 1913-ban kiadott képeslap-sorozatnak. Az általam eddig megismert tételek a pesti oldal nevezetességeit ábrázolják, többnyire SZEKERES – jelzéssel, de van közöttük jelzés nélküli is. Az itt bemutatott „szekemberg” 1915 áprilisában „közlekedett”.

Eötvös bohóc, van-e máásik?

*

Művészeink élete, pályája egy darabig még hasonló fordulatokat vett, de immáron a történelem felügyelete alatt. A haza mindkettőjüket mundérba parancsolta, mindketten fogságba estek, és mindketten portrérajzolással küszködtek a túlélésért. A sors Szekereshez volt kegyesebb, mert ő „csak” olasz fogságban sínylődött, miközben Ambergnek Habarovszk jutott. (Találtam utalást arra, hogy ismerték egymást Markovits Rodionnal, a Szibériai Garnizon szerzőjével!)

Hogy ők ketten dolgoztak-e még valaha együtt? Nem tudom. És azt sem, hány közös képeslap fűződik a nevükhöz. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy itt bemutatott lapjaik, a megkésett, és rövid életű magyar képeslap-boom (1912-1914) legjobb alkotásai közé tartoznak.

0 Comments

Szóljon hozzá:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .