Ha babonás lennék, valamiféle jelként fognám fel azt a különös egyezést, hogy éppen akkor bukkantam egy múlt század eleji Hauer-képeslapra, amikor hírét vettem a cukrászda újranyitásának. Azonban erről szó nincs, és a képeslap művészi kvalitásai sem nyűgöztek le, így aztán egészen más okból foglalkozom az eseménnyel. Előbb azért mutatom a zsákmányt:
Hát, igen, egy kicsit ódivatú, egy kicsit lila, de… Hauer! Amikor először megpillantottam, izgatott lettem, mert stílusa alapján XIX. század véginek néztem, de az alaposabb szemrevételezés kijózanított: ez a reklámlap bizony 1911-ben, vagy utána hagyta el a nyomdát. Némiképp meglepő, de ennek a képeslapnak volt egy korszerűbb, fotómontázs-szerű előzménye, ami ki is van állítva a cukrászdában, néhány más Hauer-relikviával együtt:
A Hauer bélyegzőjével hivatalossá tett fotómontázst 1910. február 25-én adták postára, s ez a tény megnyugtatóan rendezi a „melyik volt előbb?” kérdését. A cukrászda külső falán, a bejárati ajtók között látható poszter is a képeslap alapján készülhetett:
De térjünk vissza őlilaságához! Azt gyanítom, hogy ez a szín, amit egy kiművelt emberfő alighanem kékes-violának mondana, a Hauer-ház hivatalos színe lehetett, és talán a cukrászda enteriőrjét is valamilyen mértékben meghatározta. Ez akkor jutott eszembe, amikor a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum jóvoltából rábukkantam egy Hauer bonbonosdoboz leírására, melyet szó szerint idézek: „Lila színű, négyszögletes, a tetején és oldalain színes gyöngyvirágos motívumokkal, tetején HAUER REZSŐ CZUKRÁSZ üzletének fényképével, mely szürke.” (A dobozról készült felvétel ebben a tanulmányban tekinthető meg, amit a XIX. század magyar cukrászata iránt érdeklődőknek egyébként is nagyon ajánlok.)
Ami a színes reklámlap genezisét illeti: a fotómontázs-szerű „elsőszülött” vagy nem nyerte el Hauerék tetszését, vagy kifogytak belőle, és ezért készíttették el a díszesebb, reklámlapszerűbb változatot. Az ismeretlen művész, aki talán Morelli Gusztáv iskolájából került ki, azonnal rendet teremtett a káoszban: a kompozíció egyensúlya érdekében a lovaskocsikat a szélekre vitte, szembeállította őket egymással, a tulajdonosi arcéleket leválasztotta az 1907-ben elnyert díjról, és az ellenkező oldalra helyezte át, majd szigorú rendben további díjakat, érdemrendet, egy sor díszítőelemet, és persze a feliratokat helyezett el.
A képeslap jellegtelen hátoldalán, német nyelven írt, felsorolásszerű szöveg látható, egy talányos – a kutatók számára talán jelentőséggel bíró – szövegrésszel: „Konditorei Greilinger (sic!) in Gmunden”.
A patinás, 1878-ban alapított Grellinger cukrászda napjainkban is működik, és készíti „Original Gmundner” – tortáit. Lehetséges lenne, hogy a két cukrászda kapcsolatban állt egymással? (A Traunsee északi partján található Gmunden akkoriban a magyar felső-középosztály egyik kedvelt nyári kúra-, és üdülőhelye volt.) A talány megfejtését azonban másra bízom, és a „szakmázást” is itt fejezem be.
*
Bevallom, engem ebben a történetben az újrakezdés ténye ragadott meg. Minden újrakezdéstől azt várom, hogy visszakapjak valamit abból, amit elvettek tőlem. Ebben az esetben eltűnt ízeimet szeretném visszakapni, és amit hiányolok, az talán több is, mint az átlagnak. Ezt azért gondolom így, mert anyai nagyapám cukrász volt, és gyermekkoromat – némi túlzással – egy cukrászdában töltöttem.
Igazából nem tudom, milyen volt nagyapa cukrászként. Él azonban Svájcban egy, a Hohenzollern-Sigmaringen-házból való nagyon idős úr, aki emlékezhetne arra a cukorfátyollal díszített gesztenyetortára, ami annyira ízlett neki, hogy két üveg pezsgőt küldetett az ismeretlen vidéki cukrásznak. Történt pedig mindez „magos Déva vára” tövében, Erdélyben, 1940. novemberében. A most 96 éves úr akkor még csak 19 volt, és alig pár hónapja foglalta el a román trónt I. Mihály néven, a tortát pedig nagyapám készítette.
Én azonban csak a fagylaltot tudom nagyapa személyéhez kötni, ami olyankor volt nálunk, ha testvérbátyja, a nagy hírű tudós, látogatóba jött. Függőségeimet, íz-emlékeimet igazából nagymamámnak köszönhetem, mert odahaza ő volt a cukrász. Nálunk nem nagymosáskor, hanem rétessütéskor volt ebédre paprikás krumpli. Olyankor minden felületként használható bútordarabra tiszta abrosz került, azokon húzogatta nagymama a réteslapokat, miközben olvasztott vajat locsolt rájuk. És emlékszem a bejgli-készítés, vagy a gyümölcs-kandírozás szertartásaira is…
Világra eszmélésem idején, a cukrászdák kínálatát már az imperializmus elleni ádáz küzdelem korlátozta, de én szerencsés voltam, nekem a békebelinek mondott ízekből is jutott. És én azoknak az ízeknek a megszállottja lettem.
*
Miközben a Keleti pályaudvartól a Hauer cukrászda felé baktatok, kerülgetem az aszfalt zebracsíkjait, a nagyvárosi folklór e sajátos, és bűzös díszítőelemeit, azon töprengek, vajon milyen sors várhat ezen a környéken, egy patinás hírű cukrászda színvonalmegőrző törekvéseire? Jómagam csaknem három évtizedig ingáztam zuglói otthonom, és belvárosi munkahelyem között, a Thököly/Rákóczi/Kossuth L. u. – tengelyen, anélkül, hogy bár egyszer is késztetést éreztem volna a Hauer felkeresésére. De persze ez a Hauer már nem az a Hauer.
A képanyagból is kiderülhet, hogy körülnéztem a cukrászdában. Kellemes, mondhatni, békebeli környezetet találtam, de minden modorosság és túlzás nélkül. A sütemények választéka tetszetős, és ésszerűen kialakított. Az ízekkel való találkozást azonban halogatom, hadd reménykedhessek még, hogy talán ez lesz az a hely, ahol a gyermekkor ízeit megtalálhatom.
Ami pedig a cukrászda túlélési esélyeit illeti… Ugye emlékeznek még Zorba, a görög szavaira: „Minőség kell, aztán megjön vendég is!” Persze, lehet, hogy nem egészen így mondta…
Hölgyeim, uraim: újra megnyílt a Hauer!
EPILÓGUS
2022 novemberében az alábbi közlemény jelent meg a Hauer Cukrászda és Kávéház Facebook oldalán:
„A gazdasági környezet vendéglátóiparra gyakorolt hátrányos hatásai miatt – megnövekedett energia árak és alapanyag árak, csökkenő turizmus és vendégszám-
Kávéházunkat bezártuk!”
0 Comments