Olvadástermékek

Miközben a Tőry-Pogány szerzőpáros „pompás magyarjait” kerülgettem, eszembe jutott, hogy akár több „megfagyott muzsikus” is lehet a képeslap-illusztrátorok között. (Az építészetet Goethe nevezte megfagyott muzsikának, innen a „megfagyott muzsikus” kifejezés, amellyel a korszak építészhallgatói kedves öngúnnyal önmagukat, és az építésztársadalmat illették.) Szóval, arra jutottam, talán érdemes lenne számba venni azokat az építészeket, akik maguk is hozzájárultak az elmúlt századelő magyar képeslevelezőlap-portfoliójához. Igazán látványos felfedezésekről nem tudok beszámolni, a teljesség elérése sem volt a célom, de elbeszélem, mire jutottam.

A képzeletbeli első hely nálam továbbra is a Tőry Emil – Pogány Móric duót illeti meg, a torinói magyar pavilonról készült, költői szépségű képeslap-sorozatukkal, de róluk már esett szó, és nem kívánok ismétlésbe bocsátkozni. Titkon abban reménykedtem, hogy mire ráveszem magam az írásra, addigra talán sikerül a sorozat néhány újabb darabjához hozzájutni, de ez persze nem jött össze, ezért kivételesen a hiányzókból válogattam:

Ha szigorúan az időrendet veszem figyelembe, akkor talán „Ferit”, Wimmer Ferit illetné meg az első két hely valamelyike, mert képeslapjai a tízes évek legelejének postai jelzéseit hordozzák. A Pozsony óvárosát ábrázoló grafikus lapokkal egy németországi aukció anyagában találkoztam először, de akkoriban még nem voltam felkészülve rájuk. Utóbb persze több-kevesebb sikerrel próbáltam úrrá lenni tudatlanságomon, de az elsőre elszalasztott lapok többé már nem kerültek elém.

Wimmer Ferenc (1885-1953) pozsonyi építészről viszonylag kevés dolog ismerhető. Az általam fellelt legkorábbi adat a „Művészet” folyóirat 1911. évi negyedik számából való, idézem:

„A pozsonyi ref. templom és bérház tervpályázatára beérkezett pályaművek közül a bíráló-bizottság az 2000 koronás I. díjat Wimmer Ferenc pozsonyi építész, az 500 koronás második díjat Tornallyay Zoltán budapesti építész pályaművének ítélte”

A templomot egyébként 1913 októberében, a miniszterelnök, Tisza István jelenlétében szentelték fel.

A Hardtmuth-kiadónál megjelent képeslap sorozat, amelynek terjedelmét nem ismerem, egy építész kötelező rajztudását meghaladó, igazi grafikus tehetség műve:

Wimmer Ferenc munkásságának java része a háború utáni időszakra esik, így arról, történelmi okokból kifolyólag, még kevesebb információval rendelkezünk.

Következő művészünk egy kakukktojás, tudniillik ő nem építész volt, hanem minden egyéb: színész, színikritikus, színházigazgató, díszlettervező, színpadtervezés-tanár, karikaturista, író… Igen, a sokoldalúan tehetséges Kürthy Györgyről (1882-1972) van szó, aki mielőtt az itt felsorolt minőségekben alkotott volna maradandót, rajzkészségét, térlátását a müncheni Hochbauschule-ban csiszolgatta, építészhallgatóként.

Kedvelem a kolozsvári Vöröskereszt kórházak segélyezésére, a világháború első évében készült képeslap-sorozatát, egyrészt, mert sikerült alkotások, másrészt, mert jól ismerem az ábrázolt helyszíneket, de legalább is azok hűlt helyét:

Kürthy 1908-1909-ben szerződött a kolozsvári Nemzeti Színházhoz, ami már nem a bal oldali kép Farkas-utcai helyszínét jelentette, hanem a Hunyadi téri pompás, új épületet. Az összeállítás jobb szélén – ezt Kelemen Lajostól tudjuk – az egykori Belső-Szén-utcai Bornemisza-ház látható, amely állt még akkor, amikor művészünk arra járt. Mostanra egyik sincs már meg, csak a főteret uraló Szt. Mihály plébániatemplom tornya magasodik még a város fölé.

Kürthy György 1916-ban még visszatért Kolozsvárra, amikor elvállalta a Korda Sándor rendezésében készülő „Mesék az írógépről”című film férfi főszerepét, Berky Lili oldalán. A továbbiakban nagy ívű pályát futott be, sok területen alkotott kimagaslót, de több képeslapjával nem találkoztam.

És most, hölgyeim és uraim, kukkantsunk be a VIP (itt: Very Important Postcards) – szektorba! Számunkra az 1923. év bír különleges fontossággal, a weimari Bauhaus-kiállítás reklámképeslapjai, és azok szerzői miatt, akik között két magyar is akadt: MoholyNagy László, és Molnár Farkas személyében. Moholy-Nagy (1895-1946) nem volt ugyan építész, ő egyszerűen művésznek tartotta magát, de mint a Bauhaus-mozgalom egyik teoretikusa, részt követel összeállításunkban. Vele ellentétben, a pécsi születésű Molnár Farkas (1897-1945) építésznek tanult, és részben Gropius-tanítvány volt.

A nevezetes reklámképeslapok szokatlanul alacsony példányszámban, Neudin szerint 25-25 példányban, kőnyomással készültek, és azokból is csak kevés állt ellen az idő múlásának, ezért érthető, hogy a világ legkeresettebb darabjai közé tartoznak. A nagyobb nyomaték kedvéért, nézzünk szét egy aukciós ház leütési árai között: Paul Klee: 8000 euró, Vaszilij Kandinszkij: 6000 euró, Moholy-Nagy: 4400 euró, „Wolfgang Molnar”: 2600 euró… Objektív körülmények akadályoznak meg abban, hogy saját gyűjteményből szolgáljak illusztrációval, de a két honfitársunk remeklése itt megtekinthető.

Kozma Lajost (1884-1948) tulajdonképpen nem gyűjtöm, mert a két világháború közötti időszakra nem terjed ki az érdeklődésem, de egy ilyen tematikus összeállításból vétek lenne őt kihagyni. Kozmát, persze, jelentős, és fontos képeslapillusztrátornak tartom, aki a népművészet – hozzáértők szerint: somogyi pásztorművészet – formakincséből kiindulva, sajátos, csak rá jellemző stílust alakított ki. Képeslapjaival derűt, szépséget, és valamiféle békebeliség-érzetet csempészett egy rosszkedvű országba, és irántuk napjainkban is növekedik az érdeklődés, különösen a Krampuszos lapjai keresettek. Kirekesztő hajlamaim ellenére, saját forrásból is tudok néhány példával szolgálni:

*

Nem tudom ki volt az első építész a világon, aki képes levelezőlapokat is tervezett, de azt biztosra veszem, hogy Joseph Maria Olbrich (1867-1908), és Josef Hoffmann (1870-1956) az elsők közé tartoztak. Nézzék el nekem, hogy említést teszek róluk, de akkortájt még ugyanabban a „bajnokságban” szerepeltünk, és így csaknem honfitársainknak számítottak. A két építész közös jellemzője, hogy mindkettőjük nevéhez legalább egy, világhírűvé vált épület kapcsolódik, és mindketten vállalkoztak képeslaptervezésre is.

Az ikonikus bécsi Szecesszió Háza, Olbrich főműve, 1898-ra készült el, és akkortól datálódik az eseménynek emléket állító, több színváltozatban megjelent képeslapja is.  Hoffmann „Stilistisches” sorozatának  ugyancsak 1898-ból származó lapja mintha megelőlegezné azt a brüsszeli Stoclet-palotát, amely csak 1905-1911. között fog felépülni:

Rövid élete során Olbrich a legtöbb általa tervezett épületnek képeslap-emléket is állított, egészen 1908-ban bekövetkezett haláláig. Hoffmann képeslapok szempontjából nagy korszakának az 1898. év bizonyult, amikor a Philipp & Kramer kiadónál megjelent, tíz tételes „Stilistisches” sorozata mellett, a császár ötven éves jubileumi rendezvényeihez kapcsolódó megbízásokat is teljesített.

0 Comments

Szóljon hozzá:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .