Pompás magyarok a Pó bal partján

Sok éve már, hogy az elmúlt századelő egyik legszebb magyar képeslap-sorozata nyomába eredtem, ám viszonylag szerény  eredménnyel. Pedig az indulás reménykeltő volt: már első próbálkozásomnak is három remek lap lett a jutalma, egyenesen Olaszországból, majd évekig  semmi… Nemrégiben azonban elém került egy negyedik lap is,   felélesztve a reményt, hogy százéves koromra még akár a teljes sorozat is összeállhat!

Azokról a képeslapokról beszélek, amelyekkel Tőry Emil és Pogány Móric állítottak emléket saját remekművüknek, az 1911 évi torinói világkiállítás magyar pavilonjának.

Íme, tehát, gyűjteményem legújabb darabja:

Bevallom, erre a kalotaszegi idillre egyáltalán nem voltam felkészülve! A sorozat korábbról ismert tételei alapján, a szakirodalom hiányosságaitól is némiképp megvezetve, azt feltételeztem, hogy a lapok mindegyike közvetlenül is az építményhez kapcsolódik, mint az addig megismertek:

 Új szerzeményem, ezzel szemben, egészen olyan, mintha egy későbbi Ady-vers  illusztrációja lenne, tudják, az a bizonyos:

„Pompás magyarok, templomból jövet
Mentek át a Kalota folyón
S a hidat fényben majdnem fölemelte
Az ölelő júniusi nap.”

(A Kalota partján – részlet)

A nevezetes néprajzi tájegység és torinói magyar pavilon közötti kapcsolatot alighanem a három építész egyike, Györgyi Dénes biztosította, akit barátja, Kós Károly, fertőzött meg saját Kalotaszeg-imádatával. (A „pompás magyarok” egyébként a pavilon plakátján is megjelennek.)

A Tőry-Pogány lapok genezisének megértéséhez feltétlenül szót kell ejteni magáról az eseményről, és ihletőjükről: a magyar pavilonról. Olaszország 1911.- ben a királyság kikiáltásának-, egyben az ország első egyesülésének félévszázados jubileumát ünnepelte.  A legnagyobb szabású ünnepi rendezvényt, a világkiállítást, a történelmi aktus eredeti helyszíne,  Torino városa rendezhette. A történethez az is hozzá tartozik, hogy a kurucos magyar lelkületnek akkoriban igencsak kapóra jöttek az ilyen  események, mert azok  – Monarchia ide, dualizmus oda – lehetőséget biztosítottak a  független résztvevőként való megjelenésre. A magyar pavilon tervezésére kiírt országos pályázatot, hét pályázó közül, a Tőry Emil, Pogány Móric, Györgyi Dénes műépítész – team nyerte. (Utóbbi, akinek az épület koncepcióját tulajdonítják, betegsége miatt a konkrét megvalósításban már nem vett részt.) A legkiválóbb hazai szobrászok és  iparművészek közreműködésével megépített „Padiglione Ungherese” hatalmas szakmai-, és közönségsikert aratott,  s a világ addig ismeretlen építészek nevét kényszerült megjegyezni.

(Azoknak az érdeklődőknek, akik többet is szeretnének megtudni az építményről, egy korabeli, és egy velünk kortárs szerző munkáját ajánlom. A két tanulmányt csaknem száz év választja el egymástól!)

De vissza a képeslapokhoz: a Tőry-Pogány lapokkal a szakirodalomban találkoztam legelőször, nem is akárhol, hanem a művészlap-gyűjtők bibliájának tartott Fanelli-Godoli-féle Art Nouveau Postcards-ban:

A tálalás, mint látható, igazán lenyűgöző, de az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a szerzők alig tudtak valamit a két alkotóról, s talán  a lapok mindegyikét sem ismerték. Azt például, hogy tíz lapos sorozatról van szó, a neves szakíró, Furio Arrasich közli  az olasz illusztrátorok (!) 2007.-évi katalógusában, azzal, hogy becsült értéküket a tételenkénti 40/45 euróra teszi. A “létszám” rendben is lenne, utána néztem, és különböző forrásokból sikerült is  valamennyit beazonosítani, de a mennyiséget inkább 9 +1-re árnyalnám. Azért így, mert a kilenc darab, egységes stílusú lapot, egy plakátszerű tizedik egészíti ki (az előbbi triptichon jobb szélén), az egyetlen különben, amelyen a művészek szignója is megjelenik:

Arról pedig, hogy mennyire „olasz” képeslapokról van szó, az elegáns hátoldalak árulkodnak:

Nos, igen: az a bizonyos, büszkén hangzó Société Anonyme Hongroise Pour l’Art De Reproduction (ifj.) Divald Károly Magyar Sokszorosító Műipar elnevezésű intézményét rejti.

Létezik, egyébként, a látványterv-képeslapoknak egy “szakmaibb”-, hivatalosnak tűnő változata is, amely a jelek szerint az olasz szervezők gondozásában jelent meg, és amely a feliratozás alapján ugyancsak „tőrypogánynak” tulajdonítható. A sorozat (?) méretéről nem találtam adatot, és eddig mindössze két tételét sikerült beazonosítanom:

De ha már itt tartunk, szenteljünk némi figyelmet a helyi művészeknek is, annak, hogy ők milyennek látták a magyarok épületét? Riccardo Paoletti, és Giovanni Guerzoni opuszai egy-egy 12 lapos sorozat részét képezik:

A világkiállítás végeztével a magyar pavilont lebontották, széthordták, mindez azonban nem gátolta emlékének, és hatásának továbbélését.  Az idők során mindent leírtak már róla, amit lehetett,  de az épület különleges szépségére, sajátos varázsára, leginkább talán a képeslapok által megőrzött-, balladai hangulatú látványtervek segítségével lehet ráérezni.

A végére hagytam egy kivételes anyagot, az olasz film kezdeteinek  fontos dokumentumát, amelyben néhány másodperc erejéig a magyar pavilon is feltűnik (0:41-nél).

A legelső világkiállítást London rendezte, a 19. század derekán, az első világháború kitörése előtti utolsót pedig Torino, 1911.-ben. Ez utóbbi résztvevői, és látogatói aligha sejtették, hogy egy egész világrend búcsúelőadásához asszisztálnak! Semmilyen elégtételt nem jelent számomra a felismerés, hogy mi, magyarok, igazán szépen búcsúztunk.