Súlyos betegség után, 2025. március 6-án elhunyt Deák-Fogarasi István, az Anzix art blog szerzője. Ezt a szubjektív visszaemlékezést nevelt fia írja.
Deák-Fogarasi István Kolozsváron született 1946-ban, ahogy szerette mondani, egy hajóskapitány fiaként. Apja a román haditengerészet egyik legmagasabb rangú magyar tisztje volt, így kamaszkora pár meghatározó évét Konstancán töltötte. Kolozsvárra visszatérve aztán a porcelángyárban dolgozott, majd a biológiai kutatóintézetben, de ennél fontosabb, hogy aktív tagja volt a 70-es, 80-as évek kolozsvári értelmiségi, főleg művészvilágának. DeFoIs egyrészt nagy beszélgetések és házibulik örökös résztvevője volt (Romániában akkoriban egyfajta gyülekezési tilalom volt, az emberek nem járhattak kocsmákba, éttermekbe, szórakozóhelyekre élni a szociális életüket, hanem egymás otthonában találkoztak hetente többször), másrészt volt egy saját kreatív hobbija: karikaturista volt, rajzai erdélyi napi-, hetilapokban jelentek meg. Barátainak ajándékba egy időben születésnapjukra ex libriseket adott, személyre szabott fa- és linómetszeteket.
Zsigerileg kreatív ember volt, mindig kereste a módját annak, hogy másképp gondolkodjon, beszéljen, cselekedjen, kitűnjön az átlagból. Sajátos humorába mindig valamilyen intellektuális utalást csempészett be, saját bevallása szerint is szerette a cinizmust.
Magyarországra 1989 tavaszán költözött családjával, az ELTE megbecsült, díjazott gazdasági osztályvezetőjeként ment nyugdíjba. Szigorú szakmai következetességet, megbízhatóságát nagyra értékelték az egyetem oktatói, kutatói, kik között több barátra lelt.
Nagyon szeretett utazni, várost nézni Európa-szerte, Erdélyben vagy akár csak Budapesten belül. Időskorában – mint ez másokkal is megesik – a nosztalgia felerősödött benne. Elsősorban saját élete nyomába eredt, felkereste ifjúkora helyszíneit (Konstancát, Kolozsvárt – erről szóló írásai vannak a linkek mögött), mindent alaposan dokumentált, helytörténeti, városismereti túrákat tartott saját magának. (Kolozsváron, annak idején a Házsongárdi temetőben tartott vezetéseket a városba érkező vendégeknek.)
Erdélyiségét és azon belül kolozsváriságát mindig fontosnak tartotta és aktívan ápolta is, elolvasott mindent, amit csak lehetett, a regényektől a napisajtóig. Meggyőződéses transzilvanista volt, Erdély önállóságában, az ott élő népek békés és hasznos együttműködésében hitt, Erdély liberális és befogadó hagyományához csatlakozva, TGM-el együtt szomorúan nézte az elmúlt évtizedek populista újnacionalizmusát. Különösen büszke volt a családja Greguss-ágára, a híres cukrász nagyapja történetét többször is megírta.
Nyugdíjasként végre elég időt tudott szentelni egy új hobbija kiteljesedésének: a művészképeslapok gyűjtésének. A műgyűjtés korábban is érdekelte, de csak egy átlagos erdélyi polgár szintjén művelte. Új célját megtalálva, pár év alatt kitartó, aprólékos munkával összeszedett egy komolyabb készletet századfordulós, különösen szecessziós képeslapokból, és lassan ezen szegmens egyik legjelentősebb magyar gyűjtőjévé vált.
Az egyes szerzeményeket, a gyűjtés kategóriáit, személyes szempontjait rögtön meg akarta osztani barátokkal-családdal, büszkén számolt be új fogásairól személyesen is, aztán 2014-ben elindult blogja, az Anzix art, ahol már kifejezetten célként tűzte ki, hogy szisztematikusan feldolgozza a századforduló magyar képeslap-illusztrátorainak munkásságát, ezzel egy komoly hiányosságot pótolva.
Egy-egy kezébe kerülő képeslapból hirtelen annyira rálátott egy érdekes sorsra, hogy gyakran hónapokig tartó, részletes nyomozással porolta le, sőt kötötte újra a feledésbe süllyedt életkönyvet. Remek példa erre az egész blog egyik legjobb írása, a Matyó és testvérei két részes családtörténeti rekonstrukciója.
Az egész blog DeFoIs érdeklődéseinek szerencsés találkozásából született gyermeke: kellett hozzá a kreativitása, a művészeti iránti szeretete és az emberek élete, történetei iránti kíváncsiság, amit aprólékos nyomozómunkával derített fel. 78 posztot élt meg a blog, benne rengeteg művész-életrajz, sorozat az első világháborúról, egyenként érdekes történetek, és csodás gyűjtemények.
Sokáig volt szó egy kiállítás tervéről, ebből aztán nem lett semmi, a hagyaték sorsa is rendezésre vár még. De itt hagyta nekünk szerzője örökre ez a blogot. Kérem olvasóit, néha térjenek vissza, olvasgassák tovább már nem frissülő posztjait, vagy csak nézegessék a gyönyörű képeslapokat, használják az időgépet, amit immáron Deák-Fogarasi István nem alkotóként, hanem utasként használ.
Sárközy Csongor (szerk@anzix-art.hu)
0 Comments