Igen, tudom, százéves a „Trianon- életérzés”!
Tulajdonképpen már annak is csaknem harminc esztendeje, hogy arrafelé jártam, és amikor Versailles felé haladva elsuhantunk a Trianon-kastélyok mellett, kísérőmnek, egy francia üzletasszonynak Pungor Ernő professzor jutott az eszébe, aki egy megbeszélésük során nem mulasztotta el a békeszerződéshez nyújtott francia „segítségre” emlékeztetni. Akkor, az villant belém, hogy bizonyos értelemben ez a hölgy is Trianon kárvallottja…
Egyébként nem áll szándékomban évfordulós hangulatba hergelni magam, elég nekem állandó Trianon-érzetem, amitől aligha fogok valaha is megszabadulni. Most azonban, az évforduló ürügyén, a Nagy Háború egyik kisember-katonájára fogok emlékezni, akiből nem lett hős, nem is veszett oda, és talán ölnie sem kellett. Alábbi tábori lapja 1917. december 11-én kelt útra Arad felé, valahonnan az olasz frontról, küldője pedig az a fehérkötényes, ülő fiatalember, aláírása szerint: Pisti.
A Partiumból származó, cukrásznak tanult fiatalember ekkor 22 éves volt, és teljesen nyilvánvaló, hogy minden fegyverzet közül leginkább a gulyáságyúhoz lehetett köze. Gyakran írt levelet feleségének (kedvesének?), Mariskának, akit az ő katonai behívója angyalcsinálásra késztetett.
Mindenki előtt ismert a Nagy Háború kimenetele, a tény, hogy „Pisti” szülőföldjét a politika varázsvesszeje „ősi román földdé” változtatta. Aligha vehető rossz néven, hogy hősünknek egyáltalán nem tetszett a dolog, és feleségével a kivándorlás mellett döntött. Hogy miért pont Kubát választották? A családi krónika hallgat erről, de úgy sejtem, Anderle Ádám professzornak lehet igaza, aki egyik tanulmányában így ír:
„Az első világháború után nekilendülő magyar kivándorlás célterülete az Egyesült Államok korlátozó rendeletei miatt Latin-Amerika lett, különösen az Egyesült Államokhoz közeli térségek: Kuba és Mexikó.”
Nem tudjuk, hőseink hogyan boldogultak Havannában, mindenesetre ott derülhetett ki, hogy Mariskának többé nem lehet gyermeke, és ez alighanem a gyökértelenné válás rémével fenyegette őket. Talán ennek tudható be, vagy annak, hogy sikerült némi pénzt összegyűjteni, de a hazatérés mellett döntöttek, azzal az elhatározással, hogy üzletet nyitnak, és örökbe fogadnak egy gyereket.
Számításaim szerint 1928 lehetett az az év, amikor mindez összejött nekik. Üzletet a dél-erdélyi Déván nyitottak, és biztosra veszem, nem előzetes piackutatás nélkül. Bizonyos jelekből – leginkább fénykép-töredékekből – arra következtetek, hogy hősünk üzletvezetési ismeretekkel, és nagyszabású tervekkel tért vissza az óperencián-túlról. Ismerte a reklámok erejét, és cukrászdájuk tematikus kirakatai a kisváros eseményeivé váltak. Egyik alkalmi kirakatukról készült fénykép megmaradt töredéke:
Abban az évben „meglett” kislányuk is, Piroska. A családi szájhagyomány szerint úgy történt a dolog, hogy a családfő rövid időre elutazott – „üzleti” útra ment -, és egy kétéves-forma kislánnyal tért vissza, aki egyszer csak odaszaladt az elérzékenyült Mariskához, és egyre csak azt hajtogatta, hogy „töncse, töncse!”…
A kislány egy jó nevű, de az impériumváltozás és a családfenntartó váratlan halála miatt nehéz helyzetbe került csíki család sarja volt, aki számára az özvegy édesanya örökbe adás által remélt jobb életet biztosítani, és apróhirdetését, mindenki szerencséjére, egy dévai cukrász is olvasta. A fennmaradt fényképek tanúsága szerint, a kislány jobb helyre aligha kerülhetett volna, nevelőszülei szerető gondoskodással vették körül, és jó anyagi körülmények között cseperedhetett. Néhány kép a családi albumból:
Az üzlet is prosperálni látszott, és Pista bátyánk hozzáláthatott dédelgetett terve, a csokoládégyár megvalósításához. A „gyár” amelynek talán egyetlen emléke ez a fénykép-töredék, kezdetben amolyan manufaktúra-szerű lehetett, de kétségtelenül magában hordozta a növekedés lehetőségét:
A felvétel különlegessége abban rejlik, hogy hősünk jobbján feltűnik ritkán látható felesége, Mariska, aki képzett cukrásszá vált férje mellett, és aki a hagyományokhoz híven, egymaga cipelte a család működtetésének csaknem minden terhét és a vállalkozáséból is alaposan kivette a részét.
Azt, hogy majdani gyárukat illetően milyen méretben gondolkodtak, jól érzékelteti a széttépett fénykép rekonstrukciójára tett kísérlet:
Gyárukat, tartalékaikat ugyan elsodorta a nagy gazdasági világválság, szakmai értelemben mégis a dévai időszakban lehettek a csúcson. A cukrászda változatlanul jó megélhetést biztosított, a tekintélyes, helyi Groza család is állandó vevőik közé tartozott, igen, az a Groza, akiről később rakpartot neveztek el Budapesten. A „királyi” mozzanatról pedig már szót ejtettem, arról, amikor a Sarmisegetuza romvárosában, dák „felmenői” előtt tisztelgő I. Mihály király bankettjére Pista bátyánk készíthette az ünnepi tortát. Nem sok cukrász lehetett akkoriban, aki egy ilyen lehetőség után ne akarta volna a „Királyi udvar beszállítója” címet megszerezni, hősünk azonban fogta magát, és a második bécsi döntést követően felszámolta teljes ottani életüket, és családostul indult a magyar szó irányába.
Előbb Nagyvárad, majd Kolozsvár következett. Nagyváraddal azért bánok ilyen nagyvonalúan, mert ottani mintegy két évüket, valamilyen okból kifolyólag, családi amnézia követte, és mindössze ez a felvétel maradt utána:
Kolozsvár viszont már a lecsúszás kezdetét jelentette. A város 1943. évi lak- és címjegyzékében még sem lakosként, sem vállalkozásként nem szerepelnek, és csak az 1944. évi bombázás után, egy helyreállított épületben nyitották meg üzletüket, amely már nem volt a korábbiakhoz fogható, bár ez később alighanem az előnyükre vált. A cukrászda a vasútállomás közelében működött, és „törzsközönségét” a hazafelé igyekvő vásározók jelentették, akik gyakran ott vásárolták meg az otthoniaknak szánt krémeseket, és hatalmas, rózsaszín nőiszeszélyeket. Az üzlet nem ment rosszul, és Piroska is viszonylag jó helyzetbe került azáltal, hogy a Marianumban folytathatta kereskedelmi tanulmányait.
A háborút valahogy átvészelték, azzal, hogy Pista bátyánk hol a bombázás, hol a szovjet csapatok elől menekítette családját a közeli Gyaluba. A háború utáni eseményeket azonban már nem lehetett megúszni, idősödtek, erejük, tartalékaik fogytán, és már egy jobb világot sem remélhettek. A családfő megértette az idők szavát, és előre menekült: berendezését, munkaeszközeit beszolgáltatta, majd többekkel megalapította a helyi cukrászszövetkezetet, és még a pártba is belépett. Mindeközben Piroska egy fiúunokával ajándékozta meg őket, akit később – elfuserált első-, és nem sok jót ígérő második házassága miatt – teljesen nevelőszülei gondjára bízott:
Hősünknek volt azonban még egy dobása. Hamarosan megválasztották a szövetkezet elnökévé, ami a kor logikája szerint történt, hiszen kapitalista, kizsákmányoló múltját Déván hagyta, itt már csak bérelt üzlete volt, amelyben családtagjai dolgoztak. Ezen a felvételen elnöki feladatai teljesítése közben láthatjuk:
Nyugdíjazása után szorgalmasan eljárt a pártgyűlésekre, 1971-ben valamilyen medáliát is kapott, amit akkor a párt megalakulásának ötvenedik évfordulójára osztogattak. Hetvenkilenc éves korában hunyt el. A Házsongárdban található sírját egy idő után ellepték a tejesüveg-kupakok, amit az arra járók nem tudtak mire vélni, pedig a magyarázat egyszerű volt: özvegye a piros színű kupakokból rózsaszirmokat formált, az egykori tortadíszek mintájára, a szirmokból pedig művirágokat készített férje sírhantjára.
Mariska néni egyébként végig agilis maradt, mindenhova magával vitte a jubileumi medáliához tartozó, Ceauşescu sokszorosított aláírásával ellátott tanúsítványt, és mindent el tudott intézni, amit csak akart. Egyebekben kézimunkázott, receptfüzeteket másolt, és felvigyázást vállalt a piaristák Egyetem utcai templomában. Minden betévedő külföldi látogatótól megkérdezte: „Hablas español?” Kilencvenkét évet élt.
*
Most már elárulhatom, nagyszüleim történetét beszéltem el, olyan emberekét, akiket Trianon az elsők között fosztott meg hazájuktól. Azt gondolom, kiderülhetett, nem akármilyen fából faragták őket, elvégre a XX. század majd minden szörnyűségét megélték, és bár nem minden történelmi helyzetben döntöttek jól, emberi tisztességükhöz soha nem férhetett kétség. Nagy túlélők voltak, és örök újrakezdők. Az idő múlásával egyre nagyobb tisztelettel gondolok rájuk, és hálát adok a sorsnak, amiért fogadott unokájuk lehettem. Ha válaszolnom kellene arra a Tamási Áron – fogantatású kérdésre, hogy „mi végre voltak a világon?”, azt felelném: azért, hogy példájukkal kitartásra, és emberségre tanítsák környezetüket!
0 Comments