Józsa és Kirchner

Nemrégiben két új Józsa-lapot szereztem, a korábbról birtokolt másik kettő mellé, s ezzel teljessé vált gyűjteményem „Secession” – sorozata:

Carl Józsa

(A két korábbi lap a magyar művészek galériájában tekinthető meg)

Jó alkalom ez arra, hogy ejtsünk néhány szót Józsa Károlyról, a szecesszió időszakának egyik jeles képeslap-illusztrátoráról.

Szeged szülötte volt (1872), aki végigjárta a művésszé válás akkoriban csaknem kötelező stációit: Bécs (itt az a Griepenkerl volt a mestere, aki eltanácsolta Hitlert a művészi pályától!), München (a bohém Anton Ažbe műtermében, akit tanítványai – közöttük Kandinszkij – tettek igazán jelentőssé), majd, persze, Párizs, és a Julian akadémia. Igen, a fény városa, Párizs, kötelező célpont volt egy művésznövendék számára, még akkor is, ha történetesen nem minden értelemben számított „piacvezetőnek”. (Bécs akkortájt éppen fénykorát élte: megadatott számára egy kegyelmi – mintegy negyedszázadnyi –„pillanat”, amikor a modern művészi törekvések élére állhatott. Joseph Maria Olbrich, Adolf Loos, Otto Wagner, Josef Hoffmann, Egon Schiele, Gustav Klimt, Gustav Mahler, és Oscar Kokoschka városáról beszélünk…)

A képeslap-illusztrálást Józsa a császárvárosban kezdte, s itt barátkozott össze a a bécsi  középosztálybeli Raphael Kirchnerrel (1875) is. Úgy tudni, a párizsi utazást együtt tervezgették, s ott együtt járták Montmartre kocsmáit, mulatóit, úgy, hogy néhanapján „földijük”, Mucha is csatlakozott. A párizsi kiruccanás aztán mintegy tizenöt évig tartott… Megérkezésükkor már mindketten túl voltak jó néhány sikeres képeslap sorozaton, közöttük a Philipp & Kramernél megjelent „Auf Sommerfrische” (Kirchner), illetve a Sockl-féle „Sirenen und Circen” (Józsa)-címűn. Amikor a szakszövegekben Józsáról esik szó, előbb-utóbb Kirchner neve is felmerül, mint olyan művészé, aki hatással volt Józsa stílusára. Ez többnyire evidenciaként hangzik el, bár a szakma nagyjai óvatosan fogalmaznak. Neudin például így ír: „Hatott rá Kirchner, de rajza olykor egyszerűbb, és nagyon elegáns”. A Giovanni Fanelli – Ezio Godoli szerzőpáros szerint: “Kirchner kétségtelen hatása nem gátolja Józsa Károly friss és örömteli találékonyságát”. Időnként azonban egészen durva csúsztatásokkal is lehet találkozni. Tudok olyan külföldi aukciósházról, amely a Józsa nevet – vélhetően egy magasabb ár reményében – Kirchner álneveként tünteti fel!

Ami engem illet, én nem látom bizonyítottnak, hogy Kirchner stílusa hatással lett volna a Józsáéra. Kétségtelen, hogy az elmúlt száz év alatt, Kirchner vált ismertebbé, népszerűbbé, de hiba lenne ebből arra következtetni, hogy kettejük viszonyában – művészi értelemben – Kirchner lett volna a domináns! A századforduló-tájékán Kirchner még alig volt ismert, míg a nála három évvel idősebb Józsa néhány, – nemzetközi viszonylatban  is –  jelentősnek számító sikerrel büszkélkedhetett: első díj 1898-ban, a Stollwerck-cég plakátpályázatán, fametszeteivel aranyérmet nyert Londonban, egy munkája a The Studio műmellékleteként jelent meg. Szóval, Józsának semmi oka nem volt arra, hogy felnézzen Kirchnerre. Tagadhatatlan, ugyanakkor, hogy egyes munkáik stílusa zavarba ejtően “csereszabatos”:

Mirrors

Meggyőződésem, hogy ez a fajta stílusegyezés két képzett, és rendkívül tehetséges művész esetében, sem a véletlen műve nem lehet, sem valamilyen irányú „hatás” következménye. Azt gyanítom, hogy ezt a könnyű kezet, és biztos rajztudást igénylő-, elegáns stílust saját maguk fejlesztették ki ahhoz, hogy az akkor éppen csúcsra járatott “képeslapipar” igényeinek eleget tudjanak tenni! Azt pedig, hogy egy ilyen képesség birtokában, mi minden fordulhatott meg két, pályája elején járó, anyagiakban vélhetően nem dúskáló fiatal képzőművész fejében, – elképzelni sem tudom…

A homály eloszlatásához megkíséreltem a kor népszerű szatirikus lapja, a „L’Assiette au Beurre”– segítségét is igénybe venni. Létezett ugyanis ennek a hetilapnak egy különleges száma (1906/293.), amit Kirchner és Józsa közösen illusztráltak. Azt reméltem, ha ezt sikerül megszerezni, talán betekintés nyerhető művészeink műhelytitkaiba.

Cover

„Szobraik”– ez a szám címe és témája, és a kor hatalmasságai a szereplői. Már a címlap is erősen indít, a koponyák hegyén trónoló II. Miklóssal, „minden oroszok cárjával”:

l'Assiette.. No. 293.

További szemelvények a tartalomból:

KuP

Vagyis: I. Ferenc József („Utána a vízözön”), és Teddy Roosevelt („A kőolaj hercege, a sózott sertéshús császára, a tehenészfiúk királya”). 

A rajzok azonban jelzés nélküliek! Szöveg nincs, és egyáltalán nem deríthető ki, hogyan oszlottak meg a feladatok: ki mit-, és mennyit vállalt a közös munkából? Vagy, hogy ki volt az ötletgazda? Minden jel – illetve annak hiánya – arra utal, egyik rajzoló sem kívánt a másik rovására kitűnni. De ez azt is jelenti, nincsen válasz a kérdésekre. Csak az igazolódott be, amit sejteni lehetett, hogy igazán jó cimborák voltak!

Egy alapvető, és sok mindenre választ jelentő különbség mindenképpen van a két művész között. Az tudniillik, hogy Kirchnertől eltérően, Józsa nem becsülte túl sokra a képes levelezőlapok műfaját. Részt vett ugyan a képeslap-bizniszben, megélhetési okokból, de ő egészen más módon szeretett volna hírnévre jutni. Hogy ezt honnan lehet tudni? A képeslapjai árulkodnak: ahogyan a remekmívű és gyenge lapok váltogatják egymást, ahogy egyik-másik lapon látszik a türelmetlenség, elnagyoltság, a „legyek már túl rajta”-érzés. Ahogy nincs gondja arra, hogy sorozatai arculatát megtervezze. Ilyen értelemben nagyon jellemzőnek találom a „Sirenen und Circen” (Kirké és a szirének) című opuszt. Ha veszi valaki a fáradtságot, és megtekinti a bostoni Lauder-gyűjteményben megtalálható teljes sorozatot, több remekmívű képeslapot fog látni, és néhány méltatlanul gyengét, amelyek összességükben sehogy sem akarnak sorozattá összeállni, és azt az érzést keltik, mintha össze nem illő lapokat terelt volna valaki össze.

*

A háború végül mindenbe belerondított. Művészeink nem várták meg, hogy a franciák internálják őket (Kuncz Aladártól tudjuk, hogy ez mivel járt!), hanem elhagyták Párizst. Kirchner átkelt az óceánon, és tehetsége, valamint a „Kirchner-girl”-öknek köszönhető hírneve sikerre ítélte volna, ha nem hal meg 1917-ben, egy vakbélgyulladás következtében. Utolsó képeslap-sorozata  a „Les Amours de Pierrot” (Pierrot szerelmei) volt.

Józsa visszatért Budapestre, és – jelen ismereteink szerint – felhagyott a képeslap-rajzolással. Rendszeres résztvevője lett a Nemzeti Szalon kiállításainak. Túlélte Kirchnert, de ő sem volt hosszú életű: 1929 augusztusában, 56 éves korában hunyt el. A Magyar Művészetben megjelent nekrológból kiérződik, hogy a szakma leginkább a fametszés megújítójaként tartotta őt jelentősnek. Képeslapjairól nem esett szó.

0 Comments

Szóljon hozzá:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .