Bevallom, azért kezdett érdekelni ez a képeslap, mert megtetszett a fiatal hölgy kalapja. Még valami büszkeség-félét is éreztem: lám, milyen elegáns kalapokat viseltek honunk szebb keblű hölgyei, a múlt század elején! Na jó: néhányan közülük…
Íme, tehát, egy újabb fényképbe zárt pillanat, a századelő Budapestjéről! Ezúttal a József körúton járunk, egy olyan helyen, ahol Krúdy is megfordulhatott, s amely iránt a közeli laktanya, és katonai akadémia tisztikara sem mutatkozott közömbösnek… A kávéház előkelőnek számított, fényűző berendezésével, biliárdasztalaival és úri közönségével, de még a kávésnak, Bodó Adolfnak, is meglehetős respektje volt, amióta híre ment, hogy Monte-Carlóban meglőtt egy hírlapírót.
Az ötfős asztaltársaságot ábrázoló felvétel kompozíciója csaknem tökéletes: mutatós, nagyviláginak látszó hölgy a középpontban, válla körül prémmel, világos háttér előtt, ahol kalapjának teljes pompája érvényesül. A bal szélen látható testes, idősebb urat a két fiatalabb férfi ellensúlyozza, a felvétel jobb oldalán. Csak az éltesebb hölgy biedermeier kalapja zavarja az összképet, és az arcáról leolvasható „mibe fog ez nekünk kerülni?” sem passzol az előkelő környezethez.
A képeslapot megfordítva fényt deríthetünk egyik-másik szereplő kilétére:
A címzett, mint látható, egy bizonyos D.G. Diamandi, Bukarest, Szent György drogéria. (A jelek szerint ennyi is elég volt ahhoz, hogy küldemény célba érkezzen! A kereskedés, amiről képet is találtam, Bukarest szívében, a Lipscani közvetlen szomszédságában működött. Az egykori helyszínt úgy kell elképzelni, mint a pesti Király utca balkánias változatát.)
Bukarest, korabeli képeslap (részlet)
A képeslap küldői: „Apa, és anya”. Nyilvánvaló tehát, hogy az idősebb úrban és hölgyben a bukaresti (vagy talán még brassói) Diamandi-házaspárt tisztelhetjük. Kiderül az is, hogy az Ascot-kalapos szépséget Iván Margitnak hívják, de ennél közelebb nem jutunk hozzá, s így sajnos rejtély marad, milyen kapcsolat lehetett közöttük. A közlékenynek látszó fiatalember Iván Margitot kísérte, a sokgyűrűs úrról viszont nem esik szó, amiből sejteni lehet, hogy Diamandiékhoz tartozott, valamilyen minőségben. Megtudjuk még, hogy operából – talán az akkor alig három hete megnyílt Népoperából – jövet tértek be a kávéházba, egyébként meg átutazóban vannak, mert tulajdonképpeni úti céljuk – ó, boldog idők! – a kegyelmes klímájú, babérligetekkel övezett Abbázia. Ami pedig Diamandi úr szemmel látható rosszkedvét illeti, nos, annak egyszerű oka lehetett: diétára fogták.
Önöknek is feltűnhetett, hogy a képeslap németül íródott, ami valószínűsíti, hogy alkalmi ismerőseink a brassói Diamandiak közé tartoztak. Megkockáztatom, hogy koplaló emberünk akár fia is lehetett annak a Manole Diamandinak, aki olyan buzgón támogatta az erdélyi románság nemzeti törekvéseit, hogy mostanra utcát neveztek el róla a Cenk alatti városban. (Pályájának és életrajzi adatainak vizsgálata ezt a lehetőséget egyáltalán nem zárja ki!)
A képeslap postára adásának időpontja alapján arra jutottam, hogy a felvétel 1911 december 29-én készülhetett, egy pénteki napon. Két nap volt még hátra az évből, s ez a rövid időszak sem telt eseménytelenül a világban: Szun Jat-szen lett a Kínai Köztársaság első elnöke, Törökországban lemondott a kormány, az Egyesült Államokban elkészült John Browning első M1911- típusú maroklőfegyvere, Kínában bevezették a Gergely-naptárt, Ecuador élére Pedro Montero tábornok került…
“De különben csend van”- jut valamiért eszembe a Bartalis-vers. Igen, mifelénk csend volt, nyomasztó, súlyos égzengéseket ígérő csend! És Diamandi úr éhsége sem látszott csillapodni….
0 Comments