Ha egy mesebeli anyóka felajánlaná, hogy teljesíti három kívánságomat, persze, csak miután segítettem a rőzséjét cipelni, ez a képeslap lenne az egyik kérésem:
Igen, számomra ez a lap – eredetileg Toulouse-Lautrec műve – jelenti a művészlapok Szent Grálját. Két okom is van rá, hogy ezt éppen most hozzam szóba. Az egyik évfordulós: a CINOS kiadó kereken százhúsz éve, 1898-ban jelentette meg a századvég híres plakátjait reprodukáló, azóta is a műfaj egyik legjének számító képeslevelezőlap-sorozatát, a másik némileg prózaibb: a világhálón éppen most bukkant fel vágyaim képeslapjának egy szép állapotú példánya, és varázslat nélkül is, már rongyos 5555 (!) euróért megszerezhető. (Eladója alighanem egy szám-fetisiszta.) Persze, ahhoz, hogy ezzel az összeggel a rendelkezzem, igazi csodának kellene történnie…
Emlékezzünk meg a CINOS-évfordulóról egy rövid Mucha-összeállítással:
*
Valamelyest ismerem a magyar művészek helyét-rangját a világ képeslap-illusztrátorai között, tudom, hogy „idegenlégiósaink” (Basch Árpád, Halmi Artúr, Józsa Károly, Divéky József, és mások) remekművek sorát alkották, de amikor egy képzeletbeli „CINOS-sorozatot” próbáltam összeállítani munkáikból, rájöttem, hogy a reklámgrafika nem tartozott erősségeik közé, és az is világossá vált, hogy a hátország képeslap-iparának is még legalább tíz-tizenkét évre volt szüksége egy paradigmaváltáshoz. Az áttöréshez Miklós Andor 1910-ben alapított „Az Est” című lapja, és indulását felvezető, amerikai ízű reklámkampány is jelentős mértékben hozzájárult. Falragaszok, képes-levelezőlapok, szórólapok, számolócédulák, kártyanaptárak, „Est”- logóval díszített használati tárgyak… (Nem, golyóstollak akkor még nem léteztek!) Persze, ebből az egész felhajtásból engem a reklám-képeslapok érdekelnek. De mielőtt foglalkoznánk velük, néhány szó magáról az újságról. Az Est egy haladó szellemű, politikai pártoktól független bulvárlap volt, olyan, amelyet a Nyugat szerzői is megtiszteltek írásaikkal. Rendkívül megbízható tudósítói hálózatot működtetett, s ennek is köszönhetően az egyik legtöbbet idézett magyar sajtótermékké vált. A lap által foglalkoztatott képzőművészek tehetségét a reklámkampány keretében kibocsátott képeslapok – amelyek közül néhányat módomban áll bemutatni – jól illusztrálják.
Ezt a munkát, amelynek szerzőjét nem sikerült beazonosítani, az ünnepélyessége okán vettem előre:
Az ismeretlen művész kényes feladat megoldására vállalkozott: összehozni az Országházat egy bulvárlap reklámjával, anélkül, hogy ez valamelyik fél számára vállalhatatlan lenne. A megoldás jó ízlésre vall: az Országház a háttérben komor méltósággal asszisztál a Dunába történő csillagpor-szóráshoz. Vagy valami ilyesmi. Persze, az Országház 1904-re elkészült épülete akkoriban még újnak számított, és reklámértéke is vetekedhetett egy Victoria’s secret – modellével…
Személyes kedvencem, Falus Elek (1884-1950) műve:
„A hír szent, a vélemény szabad!”- ez a Pulitzer Józsefnek tulajdonított mondás jutott eszembe erről az alkotásról. Lehet, hogy hasonló gondolata támadt Sikorszki Tádénak is, amikor 1914 márciusában ezt a képeslapot választotta ki felesége, Zsolnay Júlia számára.
A következő opuszt nem tudom művészhez kötni:
Bevallom, első ránézésre Falus Eleknek tulajdonítottam, de elmezavarom nem tartott sokáig. Rájöttem, hogy a vallási példázatok nem tartoznak Falus eszköztárába, ő egyébként is gyönyörködtetni akar, nem meggyőzni, és témáit rendszerint elegáns távolságtartással kezeli. De tudok kézzel foghatóbb érvvel is szolgálni. Szíveskedjenek összehasonlítani a fenti kígyót, az alábbi, hiteles Falus-alkotások bestiáival:
A legszorgalmasabb reklámgrafikusnak kétségtelenül Pólya Tibor (1886-1937) bizonyult:
A szolnoki művésznek a humor az erőssége, amelybe olykor önirónia is vegyül. A háztetőkön átgázoló rikkancs ötletét később a Pesti Napló számára is hasznosította, igaz, megújított rajzzal.
Ha tudatosságot feltételezünk a témaválasztásban, akkor Kandó László (1886 – 1952) célközönségét alighanem a tehetős, 40 km/h-val száguldozó sebesség-őrültek jelenthették:
Herman Lipót (1884-1972) nem kertel, és nem finomkodik, szókimondó, mint a lap, amelynek szekerét tolja:
(A házmesternék alighanem nagy becsben tartották ezt a képeslapot…)
Az egyébként kiugróan tehetséges Vadász Miklósról (1881-1927) azt gondolom, nem sok puskaport szagolt, mielőtt ezt a harctéri idillt megalkotta volna:
Korábban már többször fanyalogtam a háborús reklámok cinizmusa miatt, ezt a lapot mégsem érzem annyira zavarónak, mert a hírek iránti igény nagyon is valós volt, nem véletlen, hogy az Est a háborús évek vége felé érte el legmagasabb példányszámát. Szóval, ezt a képeslapot sokkal kevésbé érzem hazugnak, mint „kedvencemet”, a horvát bakák Bukovinából küldött Törley-reklámos tábori lapját…
Végül pedig egy kuriózum, egy bársonyos tapintású, rátétes lap 1914-ből, ritka külföldi vendég („Printed in Germany”), a többnyire Légrády Testvérek – nyomtatta lapok között:
A pesti redakcióban alighanem ilyennek képzelték a kalendáriumot újságra cserélő vidéki ténsurakat.
*
Könnyen észrevehető, hogy az Est-képeslapok nem alkotnak egységes sorozatot: nem egy időben jelentek meg, különbözik a művészek stílusa, és talán a célcsoportok sem azonosak. Közös viszont bennük az a magas szintű művészi igényesség, amely az Est – reklámlapjait a tízes évek legjobb, hasonló rendeltetésű német, és olasz alkotásai mellé helyezik.
Ez a számbavétel a teljesség igénye nélkül történt, de kész vagyok visszatérni rá, ha újabb Est-képeslapok bukkannak fel. Most azonban ajándékkal szolgálok azok számára, akik képesek voltak átrágni magukat ezen az íráson! Kérem, gyönyörködjenek el néhány Divéky-anzixban, az 1911/1912. évi zürichi lakásművészeti kiállításra készült képeslap-sorozatból:
*
Azért, ha valahol egy rőzsehordó anyókát látnak, kérem, értesítsenek! Előre is köszönöm!
0 Comments