Jantsy

Jártak már úgy, hogy egy nagyon híres múzeumban közömbösek maradtak a legsztároltabb remekmű láttán, majd földbe gyökerezett a lábuk egy ismeretlen művész alkotása előtt? Bevallom, én így jártam Francesco Del Giocondo bágyadt mosolyú hitvesével, akit ugyan kötelességszerűen „csodáltam” néhány másodpercig, de aztán a japán profiknak engedtem át, hogy kedvemre lubickolhassak a kevésbé ismert csodák világában. Nem vagyok különösebben büszke erre az emlékemre, de végül ez adta az ötletet ahhoz, hogy forduljak gyűjtési területem elfeledett „kismesterei” felé, poroljam le őket, és próbáljak némi érdeklődést csiholni irántuk, abban a reményben is, hogy ezzel további kincseket lehet előcsalogatni rejtekükből. Arra jutottam, érdemes lenne elgondolásomat egy sorozat keretében megvalósítani, még akkor is, ha nem tudható, mennyi munícióra számíthatok.

A ciklus első írását, ezt a mostanit, egy olyan pécsi mesternek, Horváth J. Károlynak (1873-1961) szentelem, akire legkevésbé sem képeslapjai kapcsán szokás emlékezni, és akit a világ gyűjtői a C. Jantsy Horváth (CJH) – művésznéven… felejtenek el. A „Jantsyval” való találkozásom meglepetészszerűen ért, és az alábbi képeslapnak volt köszönhető:

Emlékszem, hogy a magyaros hangzású néven kívül meglepett az ábrázolás frissessége, és a nyomdai kivitelezés magas színvonala. Az igazi meglepetés azonban akkor ért, amikor a képeslap hátoldalán felfedeztem az 1907 évi postai bélyegzőt, majd a nagyon apró betűs aláíráshoz társított MCMIV évszámot is, mert első ránézésre a képeslapot egy modernkori terméknek gondoltam:

Az anzix keletkezésének körülményeit nem ismerem, de bizonyára egy sorozat része lehetett, másként aligha érte volna meg a kiadónak, ennyire igényes kivitelezésben meg különösen nem. Ezt a meggyőződést látszik alátámasztani egy eredeti „Jantsy”- gouache, amelyet egy nürnbergi galéria kínál eladásra, és amelyet a sorozathoz készült képeslaptervnek gondolok. Az itt megtekinthető műalkotás kivételes művészi színvonala tovább fokozza a Max Ettlinger & Co, London képeslapjai iránti érdeklődésemet.

Horváth Károly belépőjét a ledér öltözékű hölgyek világába az „Eva” című sorozata jelenthette (kiadó:  C.A.& Cie.) amelyen a hölgyek egyáltalán nem viseltek öltözéket… A fekete-fehér formátumban megjelent, hosszúcímzéses képeslapok nagy izgalmat válthattak ki a korszak kiskamaszaiból, ha édesapjuk rejtett kincsei között rájuk bukkantak.

A pécsi művész alighanem a témakör egyik specialistájának számított, mert egy másik (beazonosítandó) kiadó is igényt tartott a képességeire:

“Nymphe”

Azonnal szembetűnik, hogy ezek a lapok kevesebb műgonddal készültek, úgy a művész, mint a kiadó oldaláról, ami azonban nem akadályozta meg 1977 évi újrakiadásukat.

A Horváth Károlyról szóló meglehetősen szűkszavú információkban említés történik müncheni korszakának reklámgrafikusi munkásságáról is. Az itt reprodukált reklámképeslap, azon kívül, hogy az állítás hitelét igazolja, egy akkor még békés és toleráns korszak hírnöke is egyben, gondoljunk csak bele, milyen következményekkel járna, ha egy italgyár manapság hasonló célközönséget választana reklámkampányához. Még akár fővesztés is járhatna érte…

Ausstellung München 1910

Horváth Károly Székely Bertalan, és Lotz Károly tanítványként indult neki a nagyvilágnak. A nagyvilág az ő esetében Münchent jelentette, ahol – mint írják-, továbbképezte magát. (Stúdiumainak nem találtam nyomát: a Somogyi Miklós-féle összeíráshoz még túl fiatal volt.) Egészében véve szokatlannak tűnik az általa bejárt út, mert zarándoklatából kimaradt Nagybánya, vagy Párizs, és a Julian-akadémia. München pedig…. Nos, Münchenben a fiatal képzőművészek (a magyarok közül: Halmi, v. Meissl, Kozics, Kubinyi, Szeremley….) többnyire a Jugend-folyóirat körül tüsténkedtek, hősünket kivéve, akinek művészetfelfogása talán konzervatívabb lehetett kortársaiénál. (Ami azt illeti, a Mintarajziskola tanárai nem kísérletezőkedvükről, vagy a modern törekvések iránti elkötelezettségükről voltak híresek!) Igen, abból a kevésből, amit JCH munkásságából a magam szerény eszközeivel megismertem – leginkább csendéleteket -, arra jutottam, hogy művészi eszményei valahol a 17. században, talán éppen Vermeer van Delft világában keresendők. Még mielőtt azt gondolnák, elment az eszem, kérem, vessenek egy pillantást művészünknek a „Münchener Kunst”- sorozat válogatásában megjelent munkájára:

Hogy mindez hogy fért össze „könnyűvérű” lapjaival? Hja, kérem, enni már akkor is kellett…

A képeslapok a művész müncheni időszakához kapcsolódnak, és mivel számbavételük nem történt meg, még sok meglepetésben lehet részünk, akár a többi magyar „légiós”esetében. Nem szeretnék nagyon eltávolodni vállalt műfajomtól, de kifejezetten érdekelne, hogy hazatérése után, ez a tehetséges, és öntörvényű művész hogyan vészelte át a „szocreál” időszakot?

0 Comments

Szóljon hozzá:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .