Ki látta Lázár Oszkárt?

Ideje folytatni a „Jantsy”című írásommal meghirdetett sorozatot, amellyel néhány elfeledett illusztrátorunkra szeretném irányítani a figyelmet. Legújabb „ügyfelem” az a Lázár Oszkár, akit – képeslap-illusztrátorként – alighanem a nagy háborúnak köszönhetünk, de akiről igencsak hézagosak az ismereteink. Születési helye és időpontja ismert (Rácalmás, 1890), de nem tudni, milyen rendű-rangú család terelte őt a művészi pályára, pedig bizonyos dolgainak megértését igencsak segíthetné a háttér ismerete. A kezdeti homály után, a nagy háború időszaka kezdi őt láthatóvá tenni: a Magyar Képzőművészeti Egyetem a hallgatói között tudja 1917-1918 között (egyes források Ferenczy Károly, mások Réti István tanítványának mondják), közben, valamikor behívják katonának, ennek részletei nem ismertek, de a Hadtörténeti Intézet adattára a sebesült hadfiak között számon tart egy Lázár Oszkár (1890) – nevű címzetes tizedest, anélkül, hogy az eset körülményeit részletezné. Nem zárható ki, hogy kapcsolat van a sebesülés ténye, és első képeslapjainak megszületése között:

Már elsőre is szembetűnő, hogy az első világháborús képeslapok özönében Lázár Oszkár lapjai valami egészen sajátos hangot képviselnek. Nyoma sincs bennük  hazafias pátosznak, a hősiesség magasztalásának, a gazdáját „gyászoló” ló hazug romantikájának… A mi művészünket az a kisember-baka érdekli, aki éppen nem gyilkolni készül, és ezzel ifjúkori olvasmányélményemet juttatja eszembe, talán egy Zilahy-regényből, amelyben az író, meztelenül fürdőző katonák láttán, rádöbben, mennyire törékenyek, sebezhetők az emberek, ha leteszik fegyvereiket. Képeslapjainak nincs kiadója, és semmi sem utal a forgalmazó kilétére.

Pályájának sajátos fejleménye, hogy 1917 decemberében a Magyar Királyi Szabadalmi hivatalnál 33471. számon bejegyezteti a „BÉKE” védjegyet „képeslapok és művészi nyomtatványok forgalmazására”, majd 1918-ban felkeresi a nagybányai festőiskolát, ahol részt vesz a szabadságolt főiskolai katonanövendékek kurzusán. Bevallom, azt a védjegy-dolgot nem tudtam értelmezni, de amikor kezembe került az első „BÉKE”- lapja, megértettem a manőver célját. Vegyük hát szemügyre egyik példányunk hátoldalát:

„BÉKE”- lapok… nr. 33,471 szám alatt törv. védve… Engros zu haben: Budapest, VIII., József utca 20”. (Utóbbi, gondolom, a „nagykereskedés” címe akart lenni, de a kiadó továbbra is hiányzik.) Számomra most vált világossá, hogy művészünk úgy döntött, tehetségével nem a háború ügyét fogja szolgálni, inkább önmagát „segélyezi”, ezért aztán „Béke”-lapjait saját vállalkozásban jelentette meg, és a terjesztésükről is maga gondoskodott. Hogy ehhez miért volt szükség védjegybejegyzésre? Alighanem, jó oka lehetett rá! Az teljesen világos, hogy az ötlet, vagy védjegy eltulajdonításával senki, és semmi nem fenyegette, de mivel tudta, hogy ingoványos talajra készül, már előre megkísérelte a törvényesség látszatát kelteni, noha adott esetben, egy hazafiatlanság-vádtól semmilyen védjegy nem tudta volna megmenteni. Nem tudom, hány fajta béke-lapot sikerült világra segítenie, én hat változatot ismerek belőlük, és kettőt áll módomban közkinccsé tenni:

Igen, az egész sorozat az ellenséggel való megbékélésről szól, és azt gondolom, önök is értik, mitől kellett tartania egy tényleges katonai szolgálatát teljesítő művésznek, ha túlzottan ember-, és ellenségbarát alkotásokkal rukkolt elő, egy olyan időpontban, amikor a háború kimenetele még nem dőlt el, és amelyek ama botrányos, 1914. évi „karácsonyi tűzszünetre” emlékeztetnek, amikor az ellenséges lövészárkok katonái, hadvezetéseik legnagyobb döbbenetére, spontán ünneplésbe, barátkozásba kezdtek. Igen, nem túlzás azt állítani, hogy Lázár Oszkár a hazafiatlanság, vagy akár a hazaárulás vádját kockáztatta „BÉKE”- sorozatával. Ismereteim szerint mégsem lett botrány a dologból, talán mert nagyon későre járt, és a tragikus végkifejlet felé tartó háború végső szakaszában, már nem jutott figyelem az ilyen piszlicsáré ügyekre, vagy, mert nem sikerült olyan mennyiséget értékesíteni, amellyel feltűnést kelthetett volna.

Aztán eljött a béke is, de rossz béke lett, és az ő mércéjével kisszerű is, mert nála – akár napjaink szépségkirálynő-jelöltjeinél – csak a világbéke jöhetett szóba, ezért nincs miért csodálkozni azon, ha némi ténfergés után Genfben ütötte fel tanyáját, abban a városban, ahol éppen a világbékét kotyvasztották.

A Népszövetség városában művészünk nem sokáig tétlenkedett, azonnal munkához látott, és már 1924-ben kiadta a „békecsinálók” portréit tartalmazó első albumát, „Les ouvriers de la paix” (A béke munkásai) – címmel. Műve sikeres lehetett, mert attól kezdve nem volt megállás, ontani kezdte tematikus albumait. Mindenki ceruzája elé került, aki számított: politikusok, diplomaták, bankárok, orvosok, mérnökök, városi tanácsosok, tanárok, titkárnők, órásmesterek, lóidomárok… Ízelítőül egy válogatás a „békecsinálók” 1928. évi albumából:

Aristide Briand, volt francia miniszterelnök, Nobel-békedíjas; Gróf Apponyi Albert, a magyar delegáció vezetője az 1920-as párizsi békekonferencián; Fridtjof Nansen, sarkkutató, menekültügyi főbiztos, Nobel-békedíjas

Portréinak egy részét képes levelezőlapon is megjelentette, mint a brit konzul képmását, aki népszerű lehetett a békecsináló városban:

Hősünk magánéletéről jószerével semmit sem lehet tudni: a Svájcban töltött mintegy 20 évét látszólag teljes egészében a munka töltötte ki. Az sejthető, hogy nem ment neki rosszul, hiszen két lakást is fenn tudott tartani, az egyiket éppenséggel a belváros tó-közeli részén. Utolsó, általam ismert albumait 1941-ben adta ki, utána viszont teljességgel nyoma veszett, annyira, hogy a svájci „tudásközpontok” sem tudnak sorsának alakulásáról. A genfi városi könyvtár adatbázisa például halálának időpontját „1944 utánra” teszi…

Mikor azt gondoltam, nincs tovább, a Lázár Oszkár–„akta” nem bővíthető, a Magyar Hírek 1966-09-01 / 17. számában, a „Hozzátartozói keresik”- rovatban a következő hirdetményre bukkantam:

„Lázár Oszkárt, született Rácalmáson 1892-ben, anyja neve Heyder Anna, keresi testvére Budapestről. Lázár Oszkár festőművész 1926-ban külföldre került, és Dél- Afrikából, majd később Triesztből adott magáról hírt, de 1962 óta hozzátartozói nem tudnak róla.”

A hirdetmény szövegében két évszám is tévesen szerepel, és közreadójának nem volt tudomása testvére csaknem két évtizedig tartó svájci emigrációjáról, ezért az információtartalmat érdemes fenntartásokkal kezelni, bár a Dél-Afrika-motívum megragadta a figyelmemet. Az utolsó életjel, amelyet a művész genfi tartózkodásának időszakából találtam, 1942-ből való. Mi van akkor – jutott eszembe – ha a háborús események eszkalálódását figyelő művészünk arra jutott, hogy Svájc nácik általi bekebelezése csak idő kérdése, és ijedtében Dél-Afrikáig futott? Nos, ez nem zárható ki, és ha a dolog így esett, és ott nem gyémántbányászattal foglalkozott, hanem azzal, amihez a legjobban értett, akkor előbb-utóbb valaki majd csak rá fog bukkanni munkásságának nyomaira.

De addig is, amíg ez megtörténik, nem látta valaki Lázár Oszkárt?

0 Comments

Szóljon hozzá:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .