Tovább fecsegek

A „Mester”

„Elegáns úr, kalapban”- ezzel a szöveggel remélte külhoni eladója vonzóvá tenni ezt a kissé viseltes, és meglehetősen szutykos képeslapot, amelytől hosszú hónapok hiábavaló próbálkozása után, végül én szabadítottam meg:

Mondanom sem kell, nem az ábrázolt személy eleganciája ragadta meg figyelmemet, sokkal inkább a névhelyettesítő „Mester” titulus, ami akkortájt – a múlt század első évtizedében járunk – kizárólag a Nemzeti Színház legendás művészét, Ujházi Edét (1841-1915) illette meg.

Ujházi akkora tekintély volt a maga idejében, hogy őt még Ady is Mesternek nevezte, cserébe ő Adyt lemarházta, mint mindenki mást – ez amolyan szavajárása volt -, bár néha kedveskedve Bangyikának is szólította. A ma embere leginkább a vendéglők étlapján találkozhat az Ujházi névvel, a Mester által ihletett, és róla elnevezett, tyúklevesnek mondott étek ürügyén.

De vissza a műhöz! A Mester személye ugyan tisztázódni látszik, de a képeslap egy sor rejtélyt tartogat még számunkra. Kicsoda például ez a titokzatos „Posner 1909”, aki illusztrátorként jegyzi a lapot? Imádok elfeledett neveket kiragadni a homályból, de ezúttal bajban vagyok. A nyomdász Posner famíliához tartozott-e, vagy csak névazonosságról van szó? (Nagy összegben nem fogadnék rá, de megkockáztatom, hogy a Julian-akadémiát is megjárt Pogány Posner Lajos festőművésszel lehet dolgunk, aki akkortájt éppen portréfestéssel teremtette elő a napi tyúklevesre valót.) Gondot jelent továbbá a kiadó személye is, hiszen csak betűjelét ismerjük: „K V T. Bp”, ovális keretben. (Mit szólnának  a „Kunosy Vilmos és Társa” műintézményhez?)  És persze jó lenne többet megtudni magáról a sorozatról (hány lapból áll, kiket ábrázol, stb.)

Többször is tapasztaltam, hogy egyik-másik írásom mintha élénkítőleg hatna a piacra, és olyan képeslapokat csal elő rejtekükből, mint amilyeneket éppen szóba hoztam. Nincs is ezzel semmi baj, a piac már csak így működik, és tulajdonképpen csak azért teszek említést róla, mert örülnék, ha ezúttal is ez történne.

A Mester öblös baritonjának utolsó hangjai rég szétfoszlottak az időben, a magyar szó egykori szentélyének is csak egy TESCO Express és egy buszmegálló ölelésében elhelyezett tábla állít emléket, és a Mester neve már a vendéglőkben sem jelent minőséget, mert a nevét viselő étlapi szereplő, csak megcsúfolása annak a vén kakasokból főtt elixírnek, amelyet a Mester személyesen felügyelt Vampeticsnél, és amelynek a minden titkok tudói csodatevő erőt tulajdonítottak.

Több mint száz esztendő telt el azóta is, hogy Gundel emberségének köszönhetően a teljesen elszegényedett Mester még részesülhetett a róla elnevezett levesből, és érdekes gondolatkísérlet lenne elképzelni, hogyan boldogulna ebben a mi street food – fertőzte világunkban?

Szelek szárnyán

Hisznek Önök a csodákban? Nos, nem tudhatom, mit válaszolnának erre a kérdésre, és azzal sem vagyok tisztába, hogy én mit válaszolnék rá… Csodák nem szoktak velem megesni, de amolyan csodácskák néha igen, és éppen egy ilyenről készülök beszámolni.

Történt, hogy múlt évi utolsó írásomat (elnézést az okostelefon-generációktól, de tudatosan kerülöm a „poszt” kifejezést!), szóval decemberi dolgozatomat Basch Árpád „mozgalmár” képeslapjainak szenteltem, megemlítve egyúttal, hogy a művész nevét gyermekkorom óta ismerem, mert Herczeg Ferenc általa is illusztrált adriai útinaplója kedves olvasmányaim közé tartozott. Írásomnak a magam mércéjéhez képest is mérsékelt sikere volt, szóra sem érdemes, de közzétételétől számított nem egészen két héten belül, valami csodaféle történt: egyik erdélyi kereskedőnél, akinek visszajáró vevője vagyok, olyan képeslapra bukkantam, amelyet maga Herczeg Ferenc küldött egyik hölgyismerősének, 1902 júliusában, méghozzá tengeri kalandozásai egyik állomáshelyéről, Cirkvenicából:

A hátoldalon megismerhetjük a címzett nevét – erre még majd visszatérek – és a némiképp meglepő desztinációt:

Hogy milyen kapcsolat fűzhette az akkor már neves írót egy kis bánsági településhez? Tulajdonképpen, bármilyen! Tudjuk róla, hogy a gimnáziumot részben Temesváron, a piaristáknál végezte, Detta pedig a térség egyik jelentős sváb települése volt, így az írónak lehettek ott ismerősei, barátai, iskolatársai, vagy akár rokonai is.

A meglepetéseknek azonban még nincs vége! Az író képeslapjával egy időben, ugyanabból a csomagból vásároltam egy másik cirkvenicai lapot is, mert témáját (kivándorlóhajó?!) izgalmasnak találtam, de anélkül, hogy felfigyeltem volna a rajta díszelgő aláírásokra:

Amikor már kézbe vehettem, nagyon gyorsan kiderült, hogy ezt a második képeslapot is Dettára küldték, és hogy az aláírók között akad egy bizonyos Herczog Paula – is…

Innen már felpörgetem a dolgokat, mert semmi kedvem a nyomozás unalmas részleteit megosztani Önökkel. Kiderült, hogy Herczog Paula, az író unokahúga is részt vett azon az 1902. évi portyán, és az is, hogy a két képeslap némi időbeli eltéréssel, de azonos helyszínre tartott. Az értelmezést valamelyest nehezítette, hogy az író címzettje asszonynevét használta, miközben a másik anzixon a hölgy édesanyjának a neve szerepelhetett! (Mindez úgy derült ki, hogy a király 1909-ben magyar nemességet adományozott Jäger Sándor honvéd alezredesnek, engedélyezve a „Dettai” előnév használatát, az adományozó okirat pedig felsorolja az érintettek körét, köztük a főtiszt nejét Büchel Janka néven.)

Nos, ennyit a „szereplőkről”! Herczeg Ferenc életének történései ismertek, a többiekről kevesebbet tudni, bár Paulának volt még egy dobása, amely akár a társasági rovat sztárjává is tehette, amikor férjül vette Bajor Gizi nagy szerelmét, és exférjét, dr. Vajda Ödön ügyvédet. A frigy 1929-ben köttetett, és alig néhány hónap után, szokatlanul úriemberes válóperrel ért véget. Mint hírlik, ügyvéd úr a hozományt – részletekben ugyan – de teljes egészében visszafizette.

Végezetül egy parányi kérés a csodák logisztikájával foglalkozó főhatósághoz: nem kérhetnék egy aprócska Basch Árpád – relikviát is? Aktképpel is beérem!

0 Comments

Szóljon hozzá:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .