Mostanában valahogy úgy alakulnak a dolgaim, hogy ilyenkor, év vége felé, a bejglivárás áhítatát rendre egy utolsó pillanatban beeső képeslap zavarja meg, éleszti fel a bennem szunnyadó grafománt, és tereli más irányba a figyelmemet. Ezúttal egy Basch Árpád – opusz volt a tettes, egy választási részvételre buzdító lap a politikusportré-sorozatból:
Nos, ha nem hisznek a szemüknek, ráerősítek:
Bevallom, ez az „Elvtárs Ur” szíven ütött! Találkoztam néhányszor a gúnyosan hangzó kifejezéssel, de nem sejtettem, hogy ennek a szókapcsolatnak ilyen régre nyúló hagyománya van a magyar közéletben. „Podmaniczky elvtárs” – ízlelgetem magamban némiképp mulatva a dolgon. Na jó: Elvtárs Ur! Esetleg: Báró Podmaniczky Elvtárs Ur, vagy Gróf Tisza Kálmán Elvtárs Ur… Persze, ez az elvtársozás más tőről fakadt, mint a későbbi, szovjet importból származó változat, amelyből korosztályomnak olyan bőségesen kijutott.
De egyelőre még 1901 őszén járunk, az október 2-9. között tartandó választások előtt, és figyelemre méltó az időzítés, amellyel Lobmayer Mátyás elvtárs úr, borkereskedő a Múzeum krt. 11-ből, a hónap legelső napján kézhez vehette a pártelnök császárszakállas ábrázatát.
Nem tudom, a többi párt is élt-e hasonló eszközökkel, de a kiegyezéspártiak hihettek a képes levelezőlapok mozgósító erejében, mert lám, egy másik művészt is bevontak kampányukba:
Nem, ne keressék a művész nevét, mert azt kivételesen elmulasztotta feltüntetni, vagy azért, mert nem tudott azonosulni a kormánypárt értékrendjével, vagy egyszerűen csak jobbnak látta nem adni a nevét a dologhoz. Persze, ismerjük kilétét, mert ez a libasorban-menetelős motívum Geiger Richárd védjegye, egész sorozata van belőle, változatos szereplőkkel.
De maradjunk Basch Árpádnál, immáron kampányon kívül, de még mindig a választást megnyerő Szabadelvű Párthoz kapcsolódva, a párt első elnöke előtt tisztelgő emléklap ürügyén:
Mivel Tisza Kálmán sem mozdította ki a művészt a rutinjából, leginkább a hátoldalat találtam érdekesnek, annak okán, hogy a képeslap Franciaországon belül, 5 filléres, turulos bérmentesítéssel közlekedett:
Amennyiben korunk politikai kultúráján edződött olvasók egyike-másika késztetést érezne Basch Árpád pártpreferencia szerinti minősítésére, lebeszélném róla, mert művészünk az akkori ellenzéktől sem vonta meg támogatását! Tessék csak nézni:
Ilyen előzmények alapján könnyű lenne az aktuálpolitika ingoványos talajára tévedni, és kulturáltságról, toleranciáról, vagy éppenséggel politikai marketingről fecsegni, de én megelégszem azzal a korántsem eredeti meglátással, hogy a világnak ebben a szegletében soha nem volt egyszerű művésznek lenni.
Basch Árpád (1873-1944) a képeslevelezőlap-illusztrátorok nagy nemzedékéhez tartozik, akit Enrico Sturani egyenesen Alphonse Muchához hasonlított. Nagy sorozatai, mint a „Harcos nők” (Woman warriors), vagy – jobb elnevezés híján – „Nemzetek asszonyai”, stb. a mai napig keresettek, áraik pedig egyre csak emelkednek. Mostani írásomban reprodukált lapok azonban nem tartoznak a mester remekművei közé, egy kaptafára készültek, és azokat az egykori vásári fotográfusokat juttatják eszembe, akiknél a dagadt szakácsnő sellővé, a beesett mellű könyvelő pisztolyhőssé változott, amint a fényképész naiv rajzolatú pannóját saját ábrázatával egészítette ki.
Basch Árpád nevét nagyon régóta ismerem, mert gyermekkorom egyik kedves olvasmányát nagyrészt ő illusztrálta. Herczeg Ferenc „Szelek szárnyán” című, 1905-ben megjelent – Karinthy Frigyes szavaival: „derűs, üde, és kellemes” – útinaplóját azóta is a legszebb kiállítású magyar könyvek egyikének tartom, és meggyőződésem, hogy egy hasonmás kiadás könyvpiaci siker lehetne.
Klasszikus műveltségemet fitogtatva, úgy is fogalmazhatnék, hogy úgy szeretem a képeslap-művész Basch Árpádot, hogy nem bírom feledni a könyvillusztrátort.
*
Idén a Wiener Werkstätte-munkatárs Carl Krenek (1880-1948) szép, téli tájképével kívánok örömteli, sikeres újesztendőt minden olvasómnak!
0 Comments