Heyer Artúr és az osztályharc

Ez a mi „fogadott fiúnk”, a türingiai Haarhausenben, Arthur Heyer néven jött világra (1872), Gothában cseperedett, majd – mivel tehetségesnek vélték – a berlini Kunstgewerbemuseum művészképzőjében pallérozódott (1890-1895), Max Friedrich Koch irányításával. Tanulmányai során két ízben is (1892, 1896) Erdélybe látogatott, és az akkori Erdély még nem Drakula földje volt, sokkal inkább Honterusé, Dávid Ferencé, a Bolyaiaké… Hősünk alighanem otthonosan mozgott a vidék szász közösségeiben, ahol anyanyelvének egy archaikus változatával találkozott, de végül – a millenium évében – Budapesten kötött ki. A helyi német újságokkal való együttműködése révén nevet, tekintélyt szerzett, és 1900-ban, a nemzetközi képeslevelezőlap-kiállítás évében, felvette a magyar állampolgárságot. A kiállítást üdvözlő-népszerűsítő alkalmi képeslapja akár egy állampolgári esküvel is felér:

Ezzel meg is érkeztünk ahhoz a műfajhoz, amelynek Heyer buzgó művelője lett, annak rövidesen bekövetkező elvirágzásáig: a képeslapokhoz. Termékeny alkotó volt, de szikár kinézetű, színtakarékos lapjaival, amelyeket korábban nem átallottam „alsópolcosoknak” nevezni, nem sikerült a műfaj nagyjai közé kerülnie.  Igazából nem is szeretnék sok szót fecsérelni rájuk, elég nagy számban vannak jelen a nemzetközi kínálatban, bárki által fellelhetők. Van azonban egy meglehetősen rendhagyó, ritka, és általam első látásra munkásmozgalminak vélt képeslevelezőlap-sorozata, amely az évek során elég sok fejtörést okozott, leginkább azért, mert csak távolról, és részleteiben ismerhettem. A „La grève” (Sztrájk) – című sorozatról van szó, és a fejtörést az okozta, hogy a képregényszerű alkotásról nem tudtam eldönteni, hogy az Heyer szociális érzékenységének eredménye-e, vagy csak egy történet rendelésre készült illusztrálása? Most, hogy sikerült a teljes sorozatot megszerezni, sok minden kiderült róla, így már képes vagyok eredményekről is beszámolni.

A történet:

1-3

A nehéz sorsú, sztrájkoló kovácsok felkérik Jean apót, legyen szószólójuk, és bérkövetelésüket közvetítse a tulajdonosnak. Jean apó vállalja a feladatot, de elutasításban van része. Hazaérkezve térdére veszi megárvult unokáit, akik elűzik rosszkedvét.

4-6

A gondok fokozódnak: fogytán a kenyér, és a kályha sem ad már meleget. A pénzhiány miatt Jean apó úgy dönt, akár egyedül is felveszi a munkát:

7-9

Elhatározását megosztja társaival, akik egyike rátámad, és gyávának nevezi. Idős hősünk kalapácsának egyetlen halálos csapásával leteríti a gyalázkodót.

10

Jean apó önszántából áll bírái elé, és szavai drámai erővel tőrnek fel belőle: „Ha önök a vérpadra küldenek: megköszönöm!”

Ennyi a történet, és nincs happy end… A sorozatzáró lapra kézzel írott tulajdonosi feljegyzés tisztázza a szerzőség kérdését: a képaláírások François Coppée (1842-1908)  „La grève des forgerons” (A kovácsok sztrájkja) című 1869-ben megjelent elbeszélő költeményéből valók, ahogyan persze a történet egésze is. Ugyancsak a 10. sorszámú lap árulja el a Heyer-illusztrációk  keletkezésének időpontját is: 1901.

A történet hősének nevét természetesen a költeményből vettem, ahol alkalmam volt a költő önmérsékletét is megcsodálni, aki Jean apó deputációja idejére, egy méretes, „demagóg” pulyka helyett, mindössze némi mogyorót vizionált a burzsuj asztalára.

A német nyelvű változatban is készült képeslevelezőlap-sorozat kiadóját nem sikerült kiderítenem, és arra sem jöttem rá, mi célt szolgált az a lakkszerű anyag, amellyel a felületeket kezelték, és amitől azok most, 120 év elteltével is egymáshoz tapadnak.

Heyer Artúr megfutotta a maga képeslevelezőlap-köreit, témaválasztásaiban olykor a nemzetközi trendekhez igazodva, de – ha tehette – szívesen ábrázolt vadászjeleneteket, és egyéb állatos dolgokat. Hazai vonatkozású munkái közül a kézi színezésű „Budapesti típus” című sorozatot tartom fontosnak. A minőségi képeslapgyártás órái azonban meg voltak számlálva, és kortársaihoz hasonlóan, Heyer is városképek tervezésével köszönt el a sokáig jól jövedelmező műfajtól.

A továbbiakban – 1931-ben bekövetkezett haláláig -, a Nemzeti Szalon állandó kiállítója maradt, és főként állatképek festéséből tartotta fenn magát.

A művész 1929-ben festett önarcképéről egy idősödő úr gyanakodva, és némi rosszindulattal tekint le ránk, korcs, XXI. századi utódokra:

Wikipedia

Fürkésző tekintete láttán rossz érzésem támadt, úgy éreztem, kizárólag engem figyel, és azért olyan mogorva, mert olvas a gondolataimban… Remélem, megenyhül, ha majd mécsest helyezek sírjára, amelyet egyéb irányú keresgéléseim során, véletlenül fedeztem fel a Fiumei úti sírkertben:

Készült: 2015.08.27.

0 Comments

Szóljon hozzá:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .