Ínyencségek

A tahó

Aristide Bruant (1851-1925), a párizsi „Chat Noir”-ból átvedlett „Le Mirliton”-nevű kabaré góréja és legfőbb attrakciója, igazán sikeres fickónak számított: jóképű volt, vicces, goromba és közönséges, aki szókimondó dalocskákat adott elő a párizsi külvárosok szlengjén, és akihez tódultak a jobb népek is, amit csak azzal lehet magyarázni, hogy a férjek némelyike örömét lelte abban, ha az ő feleségét is vén tehénnek nevezte az énekes. Szóval, ez a Bruant valódi híresség volt a maga idejében, de csak amolyan „helyi hős” marad, ha nem jut eszébe néhány plakátot készíttetni azzal a gnóm Toulouse-Lautrec-kel (HTL), aki folyton a táncosnők körül ólálkodott.

A plakátok legismertebbje – mint látható – némiképp idealizált képet mutat a dalnok-költőről, talán nem függetlenül a művész iránta érzett csodálatától, ami voltaképpen érthető, hiszen modellje minden volt abból, ami ő nem lehetett.

Annak idején persze aligha sejtették, hogy ezek a plakátok fogják kiszabadítani a sanzonénekest a helyi hősöknek kijáró béklyókból, és teszik világszerte ismertté a nevét…

A téma aktualitását ezúttal az adja, hogy egyéb irányú keresgéléseim során rábukkantam hősünk egy másik, kevésbé elfogult ábrázolására, ami ugyan egy csaknem elfeledett művész alkotása, de a ma emberét talán közelebb viszi a Bruant- jelenséghez:

Emile Gravelle (1855-1920) rajza egyébként elnyerhette Bruant tetszését, mert az általa tulajdonolt és szerkesztett, „Le Mirliton” – című, „nagyon rendszertelenül megjelenő” képes újság 1903-as év júniusi számának címlapjára is felkerülhetett:

A képzőművész Gravelle munkásságának kevés figyelmet szentel utókora, több szó esik az „individualista anarchista és naturista” Emile Gravelleről, akármit is jelentsen ez. Mindenesetre, az illusztrátorról szóló legalaposabb szócikk az Anarchisták Enciklopédiájában  (Dictionnaire des Anarchistes) – található. Az viszont nem zárható ki, hogy képzőművészként – HTL-lel ellentétben – azért maradhat fenn a neve, mert megörökítette a montmartre-i dalnokot…

*

Ilyenkor, amikor gondolatban az előző századforduló Párizsában járok, mindig elzarándokolok a Szent Mihály bulvárra, és ott,  a Szajna felé bandukolva, szél szaggatta plakátok között vezet az utam, és megannyi La Goulue, Valentin, a kígyóember, Jane Avril, vagy maga Aristide Bruant integet felém… A látomás persze nem tart sokáig, mert utamat mindig keresztezi egy halom gőzölgő lócitrom, és egyből vége szakad a varázsnak.

Az osztályharcos

Ez a vásárlás egy félreértéssel kezdődött, mert az eladó Camelli-képeslapként kínálta portékáját, holott egy Comelli-opusz volt a kezében. A számos tehetséggel megáldott Illemo Camelli részben Dante-illusztrációinak köszönhette hírnevét, ezzel szemben Comelli maga volt … Dante!  Valójában tehát Dante Comelli (1880 – 1958) bolognai festőművész szokatlan, és meglehetősen ritka képeslapjához jutottam:

A látványt, gondolom, mások is meglepőnek találják, különösen, egy ilyen korú anzixtól! Nem tudható ugyan, hogy a képeslap mikor hagyta el a nyomdagépet, és postai felhasználás nyomait sem viseli, de osztatlan hátlapja 1906 előtti keletkezést sejtet. Akkoriban az ilyen látomásos lapok nem igazán voltak gyakoriak, és persze az ökrök faránál merengő szántóvetők sem számítottak a műfaj megszokott kellékei közé. Szerencsére az ábra alatti rövid Carducci idézet segít tájékozódni: ezt az alkotást amolyan költői tisztelgésnek, a munkában megfáradt ember üdvözlésének szánhatták. A képeslap tényleges funkciójának megértéséhez Furio Arrasich nyújt segítséget, akitől megtudhatjuk, hogy a Comelli-kompozíció a munka ünnepének – Május 1.-nek – az allegóriája. Hűha! Egy rejtőzködő mozgalmár mű az N.O.SZ.F.* előtti időkből! Egyre izgalmasabbnak érzem az új zsákmányt!

Most, hogy ezeket a sorokat írom, eszembe jutottak a Palermo házfalain látott sarló-kalapácsos jelképek, és azok arra intenek, legyek kevésbé elnéző a művész iránt! Ideje hát kertelés nélkül kimondani, hogy Comelli mester helytelenül választotta meg a dolgozó ember verejtékéből sarjadt látomás figuráját! Igaz ugyan, hogy Vlagyimir Iljics neve akkoriban még nem volt közismert, de Marx, és Engels már rendelkezésére állhattak volna!

Csak remélni tudom, hogy az Auróra cirkáló ágyújának dörrenése észhez térítette művészünket, segített önkritikát gyakorolni, és valamilyen módon jóvátenni az elkövetett hibát. Én kész vagyok neki megbocsájtani!

*Nagy Októberi Szocialista Forradalom