Mennyire ismerjük Divékyt?

Kétségtelen, hogy Divéky József (Farmos, 1887 szeptember 28.–Sopron, 1951 szeptember 10.) tekinthető a legmagasabban jegyzett magyar képeslap-illusztrátornak. A Wiener Werkstätte kiadásában megjelent 38 db. (!) képeslapja jeles gyűjtők, és híres múzeumok féltett kincsei közé tartoznak. Lapjai – különösen a mesefigurákat ábrázolók- rendre csillagászati árakon kelnek el a külföldi aukciókon. Néhány példa: WW 247 (Krampusz): 1300 és 1800 €; WW 495 („DER WASSERMANN”): 1900 €; WW 498 („SCHLAFMÄNNLEIN”):  1900 €; WW 499 („DER RAWUZEL”): 1700 €;  WW 501 („DER WUNDERVOGEL”): 1300 €; WW 180 (karácsonyi üdvözlőlap): 1600, és 2200 €.¹

(¹A Weissenböck-aukciósház archívuma alapján).

De mennyire ismerjük a képeslap-illusztrátor Divékyt? A kérdés, természetesen, költői, és az váltotta ki belőlem, hogy olyan Divéky –opuszra bukkantam, aminek a létezéséről nem volt tudomásom:

Azonnal feltűnik, hogy egy kiállítás plakátjának képeslap-változatával van dolgunk. A közhírré tett esemény: az osztrák és magyar művészek alkotásaiból összeállított, II. Vilmos württembergi király-, és hitvese által is megtekintett Isonzó-kiállítás. Eddig semmi rendkívüli: a hátország a maga eszközeivel igyekezik a harci kedvet fenntartani…  A kiállítás időpontján azonban meglepődtem: 1918 június-júliusa! Akkortájt már napi mintegy 10 000 pihent,  jól táplált amerikai katona szállt partra Franciaországban…

De vissza Divékyhez! A Monarchia hadra kelt serege nem nélkülözte a képzőművészeket (csak kapásból: Biczó András, Bottlik József, Juszkó Béla, Hans Kalmsteiner, Kövér Gyula, Meilinger Dezső, Pálinkás Béla, Papp Aurél…), Divékynek azonban mintha kiemelt szerep jutott volna. Nem lehet ugyanis véletlen, hogy az Isonzó kiállítással csaknem egy időben: május-júniusban  megrendezett frankfurti „Kriegsgraphik” kiállítás plakátja is az ő munkája, akárcsak az egy évvel korábbi, bécsi háborús kiállításoké.

Divéky legtermékenyebb korszaka a múlt század első két évtizedére esett. Világpolgár módjára élt, egy akkor még globalizált Európában, és két kézzel szórta tehetsége kincseit. Szakadatlanul dolgozott, hogy fenntartani tudja életmódját, és bármihez nyúlt – plakát, vagy ex-libris, könyvillusztráció, vagy képes levelezőlap – remekműveket alkotott.

Somogyi Miklós írta róla a „Művészet” 1914.-évi 6. számában:

„A magyar eredetű, Wienben tanult és Belgiumban élő Divéky József három nagyobbméretű rézkarcot állított ki, amelyek a wieni művészet külsőségeit árulják el ugyan, de felépítésükben – konstrukciójukban határozottan magyarosak, valami ősi- el nem használt – kultiválatlan erő párosul a wieniek könnyed eleganciájával.

Erre a kivételesen nagy művészre nekünk magyaroknak gondot kellene fordítanunk!”

Ez utóbbi gondolatot az alábbiak szerint aktualizálnám: „Erre a kivételesen nagy művészre – munkássága ismertetésére, és emléke ápolására – nekünk magyaroknak több gondot kellene fordítanunk.” Meggyőződésem, hogy Divéky külföldön töltött évtizedei, az ott kiteljesedett munkássága  számtalan meglepetést  tartogat még   gyűjtőink, művészetkedvelőink számára.

*

Új végszóként egy „lapzárta után” befutott képes adalék a szóban forgó évtizedekhez:

A világháló jóvoltából felszínre került képeslap Divéky József svájci panzióját, és festőiskoláját ábrázolja! Betlisről, és a művésziskoláról egyébként Rosner Károly is említést tesz Divékyről írott tanulmányában. (Magyar Grafika” kiadása, Budapest, 1930.)
Nem tudni, mennyire bizonyult sikeresnek a projekt, de a Rosner-írás közzétételének időpontja sejteni engedi a végkifejletet: a világválság kellős közepén vagyunk…
(A képeslap külön érdekessége, hogy a hátoldalon látható kézírás nagy valószínűséggel a művész sajátja!)