Quo Vadis, cowboy?

A hetman füttyjelére a sereg üdvrivalgásba tört ki, néhány lövés is eldördült, és mindnyájan nyeregbe pattantak, mert az a füttyszó a régóta várt indulási parancsot jelentette.

Persze nyugat felé indultak, mint mindig, mert arrafelé szorgalmas népek laktak, akik igyekeztek vonzó célpontot jelenteni a tulajdonviszonyokat lazán értelmező  népcsoportok számára. A menetelés közben ritkán hangzottak el vezényszavak, hagyományőrzők voltak, így mindenki tudta a dolgát: a tűzoltók gyújtogattak, a dragonyosok a népesség átlagéletkorát csökkentették, a markotányosnők markotányoltak (vagy mi), a felcserek az altesti nyavalyákat kúrálták, a martalócok pedig az üzleti haszon növelésén fáradoztak. A vezér leginkább az útirányt határozta meg, apróságokkal nem foglalkozott, és ha jajveszékelést hallott a háta mögött, tudta, rendben mennek a dolgok.

Hirtelen azonban váratlan esemény történt, olyan, amilyen csak a képzeletben szokott előfordulni. A sereg egy égő antik város falainál találta magát, sok száz évvel korábban, jóval azelőtt, hogy a fantaszták kitalálták volna az időutazást. Valamiféle csoda történhetett, amit a szapora keresztvetésektől elcsigázott pópáik sem értettek, és amit persze a jámborság hiánya miatt kirótt büntetésnek tartottak. Szóval ez a csoda rossz csoda volt, mert egy mások által felgyújtott városban aligha lehet prédára számítani, csak tűzoltóik részesülhettek a nyugati kollégák tudásából, akik általuk  nem ismert tűzgyújtási módszereket alkalmaztak, alaposságuk  pedig példamutató volt.

A város felé emelkedő magaslaton egy leplekbe öltözött, a hóna alatt lantot szorongató, viszonylag testes férfiú figyelte izgatottan a lángokat, úgy tűnt, mintha örülne a tűznek, és amikor egyik-másik méretesebb lángnyelv zsírosan sisteregve kiemelkedett társai közül, felugrott, öklével a levegőbe csapott, és teli torokból üvöltötte „Forza azzurri!”

Művelt férfiú lehetett, mert amint meglátta a hozzá közelítő, furcsa kinézetű lovagot, egyből latinul szólt hozzá: „Quo vadis, idegen?”, majd  választ sem várva furcsa fejhangon énekelni kezdett, valami ilyesmit: „én, Nero, a fényességes, új idők új dalait zengem, tralala, lalala…”, és lantját is pengette közben.

– Sztyepp-cowboys menni Óperencia – mondta a lovag érces hangon, csakhogy véget vessen a rémes hangzavarnak. – Ó, akkor hát jó utat, idegen – jött a gyors válasz, mert a dalnokot zavarta a hívatlan vendégek jelenléte, különösen a tűzoltóké. – Megengedem, hogy távozzatok, tralala, lalala…

Semmi okuk nem lévén immáron a maradásra, a lovag kiadta az indulási parancsot, de mielőtt elindultak volna, hetykén visszaszólt a pojácaszerű alaknak: – Azért ne légy olyan nagyra a tüzecskéddel, atyuska! Én az egész világot fogom lángba borí-tani.

Micsoda hülyeség volt ez – ébredt fel hajnali álmából a képeslapok ura. Még soha nem történt vele, hogy gyűjteményével álmodott volna, egyébként sem illenek hozzá az álmok, ennek Krúdy a megmondhatója… De hogy új szerzeményei ennyire megfeküdjék a képzeletét! Próbált emlékezni álmára,  összerakni az álomképeket, amelyek akaratlanul is hatottak rá. El kéne gyorsan rejteni a homokórákat – motyogta még félálomban – és a másik oldalára fordult.