Bagatellek

Posner 1909

A „Posner 1909” jelű illusztrátorra egy Újházi Edét ábrázoló képeslap kapcsán figyeltem fel, írtam is róla, miközben reménykedtem további lapok felbukkanásában.  Az illusztrátort a portréfestőként ismert Pogány Posner Lajos (1873-1941) személyében véltem megtalálni, ennél ki is tartok, de a kiadóval kapcsolatos elméletem megdőlt, mert jelöltjeim, Kunosyék, csak 1907-ig működtek. A további tételek előcsalogatására irányuló óhajom azonban meghallgatást nyert, s így újabb három alkotással tudom súlyosbítani a Posner-feladványt:

Ezek az urak bizonyára a korszak színészóriásai lehettek, de igazából nem tudom, kik ők, hiszen még a “Doktor úr” című Molnár Ferenc-opusz sem jelent biztos fogódzót, mert a vígszínházbeli bemutató (1902) óta eltelt hét év alatt a szereposztás változhatott. Szóval, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a képeslap az eredeti címszereplőt, Góth Sándort ábrázolja. A „rikancsot” a rajz alapján nadrágszerepnek gondolom, meglehet tévesen, de a Magyar Színház azonos című produkciójához (1904) bizonyára köze lehetett. Ami pedig „Pszt!” urat, a hordárt illeti… hááát… színháztörténész kerestetik!

Mint látható, a művészportrék több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolni vagyok képes, de nem adom fel, jöhet egy következő!

Зичи

Biztosra veszem, hogy mindenki találkozott már Zichy Mihály (ha úgy tetszik: Михаил Александрович Зичи) nevével, művészetkedvelőként, bibliofilként, vagy csak a nép egyszerű gyermekeként, megfordulva egy róla, vagy a nemzetség más tagjáról elnevezett közterületen. Igen, a cári udvar festőjéről van szó, akiről nem kívánok hosszan értekezni, illetve csak olyan mértékben, amennyire a „kaptafám” engedi. Ha önök úgy gondolják, hogy Zichy Mihály (1827-1906) nem tervezett képes-levelezőlapokat, azt igen jól gondolják, de ez persze nem akadályozta meg a Vöröskereszt Szent Eugeniáról elnevezett kiadóját (és másokat) abban, hogy az Orosz Birodalom piacát Zichy-képeslapokkal árasszák el. Nincs rálátásom a nevéhez kapcsolt képeslapok mennyiségére, és téma szerinti megoszlására, de az hamar szembetűnik, hogy legtöbbjükhöz jeles hazánkfia Lermontov-illusztrációi szolgáltatták a muníciót. Kétségtelen, hogy a költő „Démon” című elbeszélő költeménye, és a belőle áradó, Zichy – által közvetített – „mitikus – erotika” közel állhatott az orosz lélekhez, amit a Démon és Tamara közti szerelmi jelenetet ábrázoló képeslapok elterjedtségén lehet lemérni:

Zichy a másik kedves költőjét, Puskint sem hanyagolta el, neki köszönhették ábrázatukat a „Bahcsiszeráji szökőkút” című elbeszélő költemény szereplői, és ő komponálta meg a történések helyszíneit, hogy még azok is fokozzák amúgy sem csekély – a későbbi  korok „celebjeihez” fogható – népszerűségét:

De ideje elárulnom, miért is kezdtem el foglalkozni a személyével. Nemrégiben hozzájutottam egy magyaros hangulatú Zichy-képeslaphoz, amelyet ifjúkori emlékei inspirálhattak, és amely a „Chanson favorite” (Kedvenc nóta) címet viseli. Persze semmi meglepő nincs abban, hogy a művész felvállalt egy magyaros témát, a dolog érdekessége mostanra abban rejlik, hogy a képeslap nagy valószínűséggel Zichy egyik lappangó, csak reprodukciók alapján ismert munkáját ábrázolja, s ilyen értelemben akár dokumentumértékű is lehet.  A szakma a „Betyár nótája” címen jegyzi a viszonylag kis méretű (200×270 mm), gouache – technikával készült alkotást:

Zichy élete ismert, munkásságát feldolgozták, de képeslapjai okozhatnak meglepetéseket….

A francia kapcsolat

Akik figyelik kalandozásaimat, tudják, hogy „népiesch”, vagy másként színvonaltalan képeslapokkal csak akkor foglalkozom, ha azok valamilyen többletjelentést hordoznak, vagy valamilyen körülmény különlegessé teszi őket. Az alábbi Rigler-lapokat feladásuk időpontja (1920.1.19; 1920.1.22), helyszíne (Szeged), és a róluk leolvasható helyzetjelentés teszi nyomasztóan szomorú kordokumentummá:

Az üzeneteket egy bizonyos „Maurice” küldte  szüleinek, aki alighanem a megszálló francia sereg egyik tisztje lehetett. Kézírása, fogalmazása mindenesetre iskolázott emberre vall:

A képeslapok nincsenek megcímezve, és postai „közlekedés” nyomát sem viselik, feltételezhető, hogy a franciák saját postát működtettek, a diplomáciai futárpostához hasonlatosat. De lássuk, milyen katonai titkokhoz jutunk hozzá, így, száz év elteltével! Megtudhatjuk, hogy a „Const…”- ba való indulás időpontja február 1-re van kitűzve, ami az egész alakulat továbbállását jelenti. (Valószínűleg Konstantinápolyról, a későbbi Isztambulról lehetett szó, mely város akkortájt a brit, francia, olasz, és görög erők megszállását nyögte.) Maurice barátunk kis helyi „színessel” is szórakoztatja szüleit, megírja, hogy Magyarországon éppen gyásznap van a rendkívül kemény békefeltételek miatt. Zászlók félárbócra eresztve, mozik, színházak, kávéházak zárva…

Bevallom, Maurice soraiban nem érzek rosszindulatot, inkább valami együttérzés-félét, talán a szóhasználata miatt. Sokáig kóstolgattam az „excessivement”- (rendkívül, túlzón) kifejezést, mert Maurice barátunk beérhette volna egy szikár „très” (nagyon) szócskával is, de mintha megérintette volna országunk tragédiája.

A honvágytól szenvedő Maurice, aki két nap múlva újabb képeslapot küldött szüleinek, maga is kényszerű elszenvedője lehetett az eseményeknek, még akkor is, ha a győztesek oldalán állt, és persze nem tudható, hogyan alakultak további dolgai. Az ő életébe, mint nagyszüleimébe, akár egy második világháború is beleférhetett…

A francia megszállás mérlegét a „vendégek” nyelvét kiválóan beszélő kortárs szemtanú, Tonelli Sándor dr. így vonta meg:

„[…] az adott körülmények között a francia megszállás volt a városnak lehető legnagyobb szerencséje.

A francia megszállásnak köszönhette Szeged, hogy rövid néhány napig tartó próbálkozástól eltekintve, megmenekült a bolsevizmustól, és sziget módjára emelkedett ki az ország legnagyobb részét elborító vörös áradatból. Ugyanakkor elkerülte a város a sokkalta kíméletlenebb szerb és román megszállást, és a köz- és magánkézben levő értékeknek hadi jog és hadizsákmány címen való elhurcolását, melyet az országnak román megszállás alá került részei elszenvedni voltak kénytelenek”.

(Acta Universitas Szegediensis, Tomus VII, Fasc. I.,1939)

0 Comments

Szóljon hozzá:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .