Azok kedvéért, akik kevésbé járatosak a múlt század – eleji celebek világában: az a goth csávó ott, a kép bal szélén, az II. Vilmos, a Német Birodalom császára. Különös ismertetőjele a jellegzetes bajusz, amit egyes elemzők a porosz mérnöki gondolkodás remekének tartanak, s ami a század harmincas éveire divatossá váló fogkefe-stílus közvetlen előzményének számít.
A felvétel Rómában készült, 1903 május 3-án, s a Vatikán felé poroszkáló császárt nagyobbik fia, Vilmos porosz királyi herceg társaságában ábrázolja. A XIII. Leó pápával létrejött találkozóval a világsajtó részletesen foglalkozott, nekem azonban egészen más dolog keltette fel érdeklődésemet: a képeslap küldőjének és címzettjének személye… A címzett: Elsa Albrizzi grófné, Velence, Albrizzi palota; a küldő pedig nem más, mint tulajdon lánya, Vittoria, becenevén: Dada. Mindketten igazi hírességek voltak a maguk idejében, jó értelemben persze, és mindketten másért.
Egy szűkszavú életrajzi feljegyzésből tudható, hogy Elsa régi velencei családból származó, arisztokrata férje, néhány évnyi házasság után elhunyt, s attól kezdve, az özvegy érdeklődése mindinkább „a kor műszaki újdonságai felé irányult”. Fényképezni kezdett, kerékpár-, és teniszversenyeken-, agyaggalamb-lövészeteken vett részt. A versenyeket többnyire maga is szervezte. Az automobilban rejlő lehetőségek sem kerülték el a figyelmét, és csakhamar vásárolt magának egy Benz Velo gépkocsit.
A velencei autóklub 1899-ben történő megalapítását saját maga kezdeményezte, s ugyancsak ő lett első elnöke is. A klub még abban az évben megszervezte a Padova-Treviso-Bassano-Vicenza-Padova-autóversenyt, amelyen Albrizzi grófné is részt vett. A versenyt ugyan egy bizonyos Ettore Bugatti nevű fiatalember nyerte, de Elsa is teljesítette a 172 km-es távot, méghozzá 8 óra, 12 perc, és 15 másodperc alatt, s ezzel az eredménnyel a 9. helyen végzett. A teljesítményét tanúsító diploma, ami őt egyben a világ legelső női autóversenyzőjévé avatja, a Museo dell’Automobile BONFANTI-VIMAR tulajdonában van. (Ez az intézmény gondoskodik Elsa Albrizzi emlékének ápolásáról.) Mindezek mellett még élénk társasági életet is élt. Szerdánként megtartott fogadónapjai Velence jeles eseményei közé számítottak…
Érdekességként említhetek egy másik, ugyancsak birtokomba került képeslapot, amiről nem tudom eldönteni, hogy Elsa ismertségét igazolja-e, vagy inkább a postai szolgáltatás színvonalát jellemzi? Hátlapját itt reprodukálom:
Mint látható, egy operaházi ülés van kézbesítési helyként megjelölve. A bal alsó sarokban a La Fenice érkeztető- bélyegzője.
Dada Albrizzi, 1913-ban (forrás: archiviostorico.dicom.uninsubria.it)
Leánya, Dada, mintha teljes ellentéte lett volna! Őt leginkább a képzőművészetek, és a színház érdekelték, s maga is amatőr művésznek számított. Feljegyezték róla, hogy az 1903.-évi Velencei Biennálén kiállított egy akvarellt („I BOCCOLI DI S. MARCO”), és azt is, hogy olykor vásárolt a kiállított művekből. Más alkalommal színielőadást rendezett az Albrizzi – palotában! Egy levelezőpartnere olyan előadásra emlékezik, amelyben Dada kontesz személyesítette meg Jeanne d’Arc-ot. (Nem tudni, milyen színdarabról van szó: G.B. Shaw „Szent Johanna”- című drámája később keletkezett!).
Római kiruccanása azonban igazi rejtély… Vajon mit keresett Dada Rómában, a német császár látogatása idején? Meghívót kapott volna a követségi fogadásra? Vagy barátnéja, a világszép Annina Morosini grófné titkos megbízatását teljesítette?! (II. Vilmos többször is felkereste Morosini grófnét Velencében. Kapcsolatukat „meghatározhatatlan természetűként” szokás jellemezni…) Egy dolog azonban biztos: Dada nem az utcai bámészkodók közötti csápolásra vállalkozott!
A magam eszközeivel semmilyen személyes adatot nem tudtam Dada Albrizziről kideríteni. A világhírű designer, Alessandro Rubin de Cervin Albrizzi (1934-1994) életrajzából tudható, hogy Dada unokaöccsét, Giovannit – Alessandro apját – tette meg örökösévé, azzal a feltétellel, hogy a férfiörökösök felveszik az Albrizzi nevet. Ez értelemszerűen azt jelenti, hogy az Albrizzik férfiágon kihaltak, a grófnőnek nem született gyereke, s talán férjhez sem ment. Az Albrizzi-vagyont (a jelenleg kiállítások, és zenei események helyszínéül szolgáló velencei palotát, az estei Albrizzi – villát, valamint egy XII. századi kastélyt) az unokaöccs immáron Giovanni Battista Albrizzi néven örökölte.
Az Albrizzi-levelesláda azonban egy másik császárt is tartogat számunkra:
Igen, ez itt I. Ferenc József Innsbruckban, abban a városban, ahol annak idején Sissivel megismerkedett. A felvétel 1909 augusztus 29-én készült, és nem rögzít világpolitikai jelentőségű eseményt. A császár éppen nem üzen hadat senkinek, mindössze egy szőke kisfiút vesz szemügyre, akitől vélhetően azt kérdezi: „- Na, és mi leszel, ha nagy leszel?”A képeslap nem hagy kétséget afelől, hogy a címzett – ezúttal: Dada – számára a német nyelvnek sem voltak rejtelmei. A német szónak egyébként is nagy hagyománya lehetett az Albrizzi – családban, elvégre a grófi címet I. Ferenc osztrák császárnak köszönhették.
De ez az írás nem császárokról akar szólni. Két izgalmas, öntörvényű-, nagyon független nőnek akartam emléket állítani, akik nem engedték magukat osztályuk hagyományai-, vagy a nemükkel szemben támasztott elvárások által legyűrni! Teljesebb, szabadabb életre vágytak, s példájukkal – akaratlanul is – a századelő nőmozgalmait erősítették.
Nem tudom, megérhették-e a hagyományosnak mondott női szerepeknek azt a „revízióját”, amit az első nagy világégés idézett elő, s amihez koronás ismerőseik olyan jelentős mértékben járultak hozzá…. S ha megérték, vajon ilyennek képzelték-e azt el?!
0 Comments