Sok szó esik mostanában az első világháborúról, ami persze érthető, hiszen éppen száz év telt el az 1918 november 11-én aláírt fegyverszüneti egyezménytől, amely jelképesen is véget vetett a négy évig tartó öldöklésnek. A háború kitörésének előzményei mindenki által ismertek, és innen visszatekintve, nehezen érthető az a lelkesültség, ami a seregek hadba vonulását kísérte. A közvélemény akkoriban gyors lefolyású eseményekben, az ellenség huszáros virtussal történő megsemmisítésében bízott, és ezt a várakozást a háborús propaganda sem igyekezett cáfolni.
Jó lenne tudni, melyik volt az a pillanat, amikor stratégáink rádöbbentek, ezúttal bizony nem operettháború zajlik a térség terepasztalán, és ki volt az első, aki kimondta, vagy leírta azt a szót: „világháború”. Amikor 1914 augusztus hó első napján Papp Aurél festőművész átvette katonai behívóját, még nem tudhatta, hogy egy világháborúba invitálják, ahogyan persze mások sem. A szatmárnémeti festőművész azért jutott eszembe, mert befejezetlenül hagyott festményén megörökítette az esemény időpontját, hadsegélyezési célra készült képeslap-sorozatát pedig a műfaj egyik csúcsteljesítményének tartom. Ezzel szerencsére meg is érkeztünk a „kaptafámhoz”, amitől nem is szeretnék túlságosan eltávolodni. De most nem művészeink háborús termését kívánom számba venni – ez vaskos kötetet igényelne – hanem emlékezni néhány jelentős képeslap-illusztrátorra, akik a fegyverszüneti egyezményt már nem érhették meg. Némi tusakodás után arra jutottam, a bennem rejlő humanistát nem engedem garázdálkodni, és ezúttal kizárólag a K.u.K. mundért viselő művészek előtt tisztelgek.
Amikor a hadra kelt művészek megkezdték vonulásukat a sors-istennők, a Moirák előtt, azok valamilyen okból kifolyólag a Wiener Werkstätte (WW) – munkatársakat kiemelt figyelemben részesítették, és többükre is igényt tartottak. Íme a legismertebbek:
Janke, Urban (1887 – 1914 v. 1915)
Egy kis csehországi faluból, Blottendorfból (ma: Polevsko) költözött a nyüzsgő, kozmopolita, és művészi értelemben rendkívül izgalmas Bécsbe, ahol Berthold Löffler tanítványa lett (Kunstgewerbeschule, 1903-1908). A szakma 18 db. WW – képeslapot tulajdonít neki, melyek közül egy – a Demel-cukrászdát ábrázoló – számozatlan. A keleti fronton esett el.
(WW 138; WW 133; WW 140)
Jung, Moriz (1885-1915.3.11)
A nevezetes dél-csehországi Nikolsburg (Mikulov) szülötte. A bécsi Iparművészeti Iskolát látogatta, ahol B.Löffler, C.O.Czeschka, és A. Roller instruálták. Mintegy 70 képeslapjával a WW második legtermékenyebb illusztrátorának számít. A gyűjtők különösen kedvelik a kávéházi élet bensőséges ismeretéről árulkodó opuszait.
(WW 533; WW 509; WW 534)
Kalhammer, Gustav (1886-?)
Bécsben született, és a helyi Iparművészeti Iskolában tanult, Kolo Moser irányításával. Fiatal kora ellenére sikeres reklámgrafikusnak, és iparművésznek számított, tervezett textilmintákat, porcelánárut, és tapétát, munkái pedig rangos lapokban jelentek meg. Tizenöt WW – képeslaphoz adta a nevét. A háború befejezéskor eltűntnek nyilvánították.
(WW 434; WW 435; WW 502)
Kalmsteiner, Hans (1886- ?)
Egy illusztrátor, akiről jelentős művészi hagyatéka ellenére semmit sem lehet tudni. Képeslapjai közül a gyermeki képzeletvilághoz kapcsolódó 7 db. WW-lapját szokás kiemelni, de én reklámgrafikusként tartom igazán jelentősnek. Nevezetes sorozatai: nemzetközi vadászati kiállítás (1910); postabélyeg kiállítás (1911); Adria-kiállítás (1913). És szállodák, vendéglők, sörreklámok… Bécsi kortársai közül ő volt talán az, aki leginkább ráérzett a műfajban rejlő lehetőségekre.
Ha már a Wiener Werkstätte szóba került: akadt egy művész abból a körből, 19 WW-lappal „a rovásán”, aki fityiszt mutatott a Moiráknak, és súlyos fejsérülése ellenére is csaknem matuzsálemi kort ért meg. Oskar Kokoschka a neve…
*
A Moirák persze a mi fiainknak sem kegyelmeztek: az Országos Királyi Magyar Iparművészeti Iskola (OMKII) 1914-1915 évi évkönyve tizenhárom volt növendék hősi haláláról emlékezik meg. Megérdemlik, hogy leírjuk nevüket: Baráth István, Bálint János, Bencsik Pál, Falb Sándor, Gábor Nándor, Kerékgyártó István, Madarász Imre, Ortner Ferenc, Sámuel Kornél, Szabó Endre, Szendrői Dezső, Uhl Sándor, Zborovszky Károly. Lyka Károly lapja, a „Művészet”, ezt a névsort további három névvel toldja meg: Germány Elemér, Racskó István, Raith Béla…
Az áldozatok közül Bencsik Pált (1893, Budapest – 1915) a művészi képeslapok irodalma is számon tarthatja egy, az OMKII „Halászbástya”- sorozatában megjelent képeslapjával:
Titkon abban reménykedek, hogy talán egyéb művei is lappanganak valahol, akár még az OMKII számozott művészlap-sorozatában is. (Egy másik „halászbástyás” pályatársát a nevezetes sorozat egyik szerzőjeként tudtam beazonosítani, de erről más összefüggésben fogok beszámolni.)
A sors-istennők eszén Bató Józsefnek, és Zádor Istvánnak is sikerült túljárnia: mindketten szerencsésen felépültek súlyos sebesülésükből.
Aztán, amikor az öldöklésnek egyszer csak vége szakadt, az életben maradt halandók elindultak hazafelé. Voltak közöttük olyanok, akiknek ehhez nagy utat kellett megtenniük: Amberg József, Pálinkás Béla, Szekeres Béla hadifogságból keveredtek haza. Ami itthon várta őket, abban sem volt sok köszönet: kivérzett, megcsonkított ország, eszmei zűrzavar, kaotikus állapotok, reménytelenség… Az alig véget ért háború képzeletbeli hirdetőoszlopára pedig már akkor felkerülhetett volna a „Folyt. köv.”- tábla.
0 Comments