Harminc év után

Amikor a postás meghozta a régóta keresett 1987. évi Neudin-katalógust, benne a szakma egyik legkiválóbbja,  Enrico Sturani (1940-), magyar művészlapokról írott tanulmányával, olyan izgatott lettem, mintha a bölcsek kövéhez jutottam volna. Következett azonban a kiábrándulás, mert – mint kiderült – a dolgozatnak alig volt olyan része, amelyet idézetekből már ne ismertem volna. Szóval, némiképp csalódtam, de csak azért, mert nem jutottam új ismeretekhez. Hogy mégis legyen valami haszna a dolognak, arra gondoltam, megosztom másokkal is a „Sturani-tudás” egy részét, leginkább azt, milyennek látja-láttatja a korai magyar képeslevelezőlap-illusztrátorokat egy nemzetközi szaktekintély. (Az írás képanyagát saját gyűjteményemből, adatbázisomból válogattam.)

A szerző persze a milleniumi sorozattal, annak szikár, és meglehetősen pontos jellemzésével indít: historizmus, és nemzeti romantika jegyében született alkotások. Diagnózisának néhány találomra kiválasztott lappal adok nyomatékot:

Kimnach László: Szt. Astrik átnyújtja a koronát…; Vágó Pál: Huszártoborzó; Dörre Tivadar: Gépcsarnok

Az első művészek, akiket megnevez, egy-egy alkalmi lappal járultak hozzá az 1900. évi nemzetközi képeslevelezőlap-kiállításhoz. Ezek egyike egy bizonyos „Szanto”, akit nem tudtam beazonosítani, a másik viszont az akkortájt rendkívül termékeny Heyer Artúr, aki egy, a korszak jelképrendszerébe illeszkedő alkotással rukkolt elő:

A külföldön tanult, és a Párizsban kiteljesedő Józsa Károly – Basch Árpád – Kosa trióval szerzőnk kiemelten foglalkozik, annak okán, hogy nekik köszönhető az art-nouveau időszak néhány remekműve.

Józsa Károllyal (1872-1929) kapcsolatban szóvá teszi, stílusa annyira összetéveszthető a Kirchnerével, hogy nehezen deríthető ki, nincs-e szándékosság a dologban? Észrevették, hogy nem a sztereotip “Kirchner-hatást” emlegeti? (Erről a kérdésről egyébként magam is értekeztem egy korábbi írásomban.) Kételyét könnyedén tudnám képanyaggal alátámasztani, de mostani válogatásom inkább a cáfolatot szolgálja:

Basch Árpád (1873-1944) a művészi színvonal dolgában nem marad el a Muchától, állítja a szerző, de lapjainak nyomdai minősége felülmúlja a nagynevű pályatársét. És mivel – mint állítja – a művész központi témája a NŐ, feladatomnak érzem bemutatni hölgykoszorújának néhány tagját:

Basch és Kosa képi világát szakértőnk egyenesen a reneszánsz festészetből eredezteti, annak mintegy elegáns, és díszes leképezéseként, ami – különösen Kosa opuszait látva – nem is tűnik annyira elrugaszkodott véleménynek:

Ezzel a művésszel csak az a gondom, hogy egyetlen olyan adatra sem bukkantam, ami az ő magyar voltát alátámasztaná. Tudom, persze, hogy vannak közöttünk Kósák, sőt a tanulmány készültekor, alighanem jeles filmrendezőnk, Kósa Ferenc volt a világ legismertebb Kósája, de én ezt a művészt inkább cseh (morva?) származásúnak gondolom. Tovább megyek: csaknem biztosra veszem, hogy a „Kosa-Paris”- jelzést alkalmazó illusztrátor azonos id. Emil Kosa (1876–1955) festőművésszel, Alphonse Mucha asszisztensével, aki a morvaországi Triesch (Třešť) városából származhatott, és aki a múlt század tízes éveiben az Egyesült Államokba emigrált. Itt bemutatott képes levelezőlapjain egyébként annyira érezhető Mucha hatása, hogy a „Variációk egy Mucha-témára” sorozatcím találó lenne rájuk. Egyébként, persze, nem zárkóznék el Kosa „honosításától”, de leginkább azért, mert egy lapjával sikerült bekerülnie a nevezetes „százak” (Collection des cent)  közé…

Sturani figyelmét nem kerüli el, hogy hazatérésük után a magyar művészek kiszálltak a képeslevelezőlap-üzletből. (Ez az észrevétel Józsára teljes mértékben igaz is, de Basch Árpád valamelyest még levezetett.)

Némiképp meglepett, hogy az olasz szerző felfigyelt Pálinkás Béla (1880–?) munkáira, különösen azért, mert a bútorterveivel nevet szerző iparművésznek mindössze négy képeslapja ismert, igaz, azok annyira kitűnnek a „jelenetek a népéletből” típusú alkotások sorából, mint egy Aston Martin a Trabantok közül:

Pálinkás élénk színeit, és erőteljes kontúrjait Sturani nem a japán művészet art-nouveau-ra gyakorolt hatásával, hanem a magyar népművészet gazdag hagyományaival hozza összefüggésbe. Ezzel a sorozattal művészünk 1902-ben megnyerte a Magyar Iparművészeti Társulat pályázatát, majd egyes motívumait a Fischer-féle kerámiagyár számára készített dekoroknál is felhasználta.

Töredékes életrajzi adatai alapján sokáig azt gondoltam, hogy jeles iparművészünk a nagy háború áldozatává vált, ami magyarázatot jelentene művészi pályájának rövidségére is. Nemrégiben azonban kiderítettem, hogy Pálinkás zászlósnak még a háború befejezése előtt, 1918 júniusában, sikerült hazaügyeskednie magát habarovszki fogságából, mintegy két hónappal felesége, Malomsoky Margit, váratlan elhunyta után. Az 1924. év Pálinkást a Malomsoky Asztalosárugyár Rt. igazgatósági tagjai között találja, s van ilyen adat az 1928. év vonatkozásában is. További sorsa azonban nem ismert. (A Malomsoky Rt.-t egyébként 1935-ben felszámolták.)

Pálinkás Béla kirándulása a képes levelezőlapok világába, csak egy epizódot jelenthetett művészi pályáján, de könnyen lehet, hogy ezek fogják legtovább őrizni a nevét…

A tízes évekhez érkezve, Sturani megjegyzi, hogy az olaszoknál, franciáknál az art-nouveau-t közvetlenül az art-deco váltotta fel, de Németországban és a Monarchiában a két stílusirányzat között a Wiener Werkstätte (WW) jelentette az átmenetet. Érezhető, hogy Sturani kevés információval rendelkezik az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskoláról (OMKII), és az általa kibocsátott művészlapokról, azt azonban megkockáztatja, hogy azok a WW legmagasabb szintjét képviselik. Néhány példa gyűjteményemből:

OMKII 2001, 2004, 2011

Elismerően szól még a Tőry & Pogány szerzőpáros „torinói” lapjairól, Kozma Lajos, és Kardos Böske művészetéről, valamint Szekeres Béla „Világatlasz”- sorozatáról:

Eddig tartott a tanulmány gyűjtési területemhez kapcsolódó része,  később lehet, hogy a továbbiakra is kitérek.

*

Hogy van-e értelme ennyi idő eltelte után is komolyan venni ezt a tanulmányt? Nos, azóta se született ennél jobb, és mivel szerzője egy „szent szörnyeteg”, véleménye világszerte mérvadónak számít. Persze, a tanulmány nem hibátlan, de tartsa fel a kezét az, aki 1987-ben, még a világháló előtt, és az akkor rendelkezésre álló irodalom segítségével, hibátlan dolgozatot tudott volna összehozni erről a témáról! Szándékosan nem tettem szóvá a névelírásokat, vagy mennyiségi hibákat: harminc év késéssel ez igencsak nevetséges lenne.  Persze, ha gonoszkodni akarnék, azzal intézhetném el a dolgot, hogy Sturani nekünk adta Kosát, de megfosztott Divékytől. Mentségére szolgáljon, hogy kívülállóként elég nehéz lehet tájékozódni az egykori Monarchia nemzetiségi viszonyai között, és ezt a világpolgár Divéky sem könnyítette meg.

Összességében, azt hiszem, elismerés illeti Enrico Sturanit ezért a tanulmányért, amellyel ráirányította a figyelmet a magyar képeslevelezőlap-művészetre. Grazie, Professore! (Divékyt azonban kérjük vissza!)

0 Comments

Szóljon hozzá:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .