Tárcaregény

Basilio Cascella (ejtsd: báziljo káséllá) mindig is kedvenceim közé tartozott, kifejezetten keresni szoktam a lapjait, és erre a munkájára már régóta fájt a fogam:

A képeslap címe – „Partenza di emigranti” (Kivándorlók indulása) – kétséget sem hagy a felől, hogy a művész egy Olaszországot erősen sújtó jelenség illusztrálására vállalkozott, olyanéra, mint amilyentől mi sem voltunk mentesek, hiszen Fiume kikötőjében is egymást érték akkortájt a kivándorlóhajók. Ami ezen az ábrázoláson leginkább megragadott, az a színpadiasság teljes hiánya: a háttérben asszonyok sírdogálnak, de a nehezén túl vannak, ez már csak amolyan levezetés, a középkorú férfi integető keze elbizonytalanodik, a hajó már messzire jár, szeretteik beolvadtak a kivándorlók tömegébe. Csak az előtérben levő fiatal nem látszik megrendültnek, ami érthető, hiszen őt magát is a kivándorlás gondolata foglalkoztatja…

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a képeslap azért érintett meg, mert szülőföldemen, egész nemzedékem a „menni vagy maradni?” kételyével viaskodott, és túlságosan sokszor kényszerültem másokat búcsúztatni, majd sokan integettek énutánam is, és most már nehezen tudnám eldönteni, melyik is volt a torokszorítóbb…

*

Basilio Cascella (1860-1950) a legjelentősebb, és legtermékenyebb olasz képeslap-illusztrátorok egyike, mégis alig ismerik mifelénk, igaz, egy időre a hazájában is megfeledkeztek róla, talán nem függetlenül a húszas-harmincas évekbeli politikai szerepvállalásától. Bennünket azonban a képeslevelezőlap-illusztrátor Basilio érdekel, tehát egy olyan tíz év hosszú életéből, amely egybe esett a műfaj nagy korszakával, a Wiener-Werkstätte menetelésével, Kolo Moser, Kirchner, Hans Christiansen, Alberto Martini, és a műfaj több óriásának munkásságával, és akkoriban az a rosszcsont Benito még leginkább csajozni járt a szocialisták rendezvényeire…

Basilio pályája egy népmesébe illő fordulattal indult: tizenöt évesen elhagyta édesapja szabóműhelyét, és gyalogszerrel indult Róma felé, azzal az elhatározással, hogy márpedig belőle művész lesz! Nyolc évig tartó peregrinációja során esti iskolában tanul, megfordul Nápolyban, és Milánóban, képzett litográfussá válik, művészekkel ismerkedik, festegetni kezd. A tékozló fiú 1883-ban tér vissza szülőföldjére, Abruzzóba, ahol egyből megbízásokkal árasztják el. Képeslap-illusztrálással alighanem 1899-ben kezd el foglalkozni, amikor kőnyomdát létesít Pescara városában.

Nincs adat arról, melyik lehetett a legelső képeslapja, de a Romanzo d’Appendice (Tárcaregény) című különös, egész életművéből kilógó politikai gúnyrajz az elsők közé tartozhatott:

A képeslap „üzenetére” megpróbáltam rájönni, de ez másoknak sem sikerült, és többnyire kommentár nélkül reprodukálják.

A látványt röviden így foglalnám össze: egy királyi trónuson ülő férfiú megáldja a hajbókoló udvaroncokat, miközben a felcserek az ülepe körül szorgoskodnak, és klistélyozásra készülnek. Ami azt illeti, a regnáló olasz király, I Umbertó nem lehetett túlságosan népszerű az 1898-évi, sok halálos áldozattal járó milánói sortűz után, de ezt a rajzot leginkább a szervilis olasz társadalom kritikájának érzem. A királlyal egyébként egy anarchista végzett 1900-ban, ahogy az akkoriban csaknem megszokott volt.

A továbbiakban egy önkényes, és minden rendszert nélkülöző válogatással próbálok némi érdeklődést csiholni a nagy olasz mester munkássága iránt.

A nápolyi utca embereinek, és eseményeinek a művész 16 képeslappal állított emléket. Szemelvények a sorozatból:

Képeslap-illusztrátori munkásságának jelentős részét a saját kiadásban készült, szülőföld-ihlette Abruzzo-sorozatok (6×12 db) jelentik, amelyeket manapság egyenesen dokumentum-értékűnek tartanak. Az Abruzzo-lapok közös jellemzője, hogy kiváló minőségű kartonra nyomták őket, ennél fogva többnyire remek állapotban vészelték át az azóta eltelt száz-egynéhány esztendőt.

Basilio közel érezte magához szülőföldje embereit, ismerte, és megértő szeretettel ábrázolta őket mindennapos elfoglaltságaik közepette,

… és persze megfigyelte örömeiket, az ellazulás, a gondtalanság pillanatait,

… de ismerte gyengeségeiket, babonáikat, és hiedelmeiket.

A nomád életmódot folytató emberek sajátos színt képviselhettek abban a vidéki közösségben:

Az Abruzzo-sorozatok sikeresek lehettek, több kiadást is megértek, de Cascella a piacosabb témáktól sem riadt vissza, itt van mindjárt ez a némiképp talányos, apácás sorozata, ami alapján nem kísérelném meg a művész hitélethez való viszonyulását értelmezni:

Basilio előkelő szalonokban is megfordult, de azokban sohasem érezte magát annyira otthonosan, mint az egyszerű emberek világában:

Úgy tartják, Raphael Kirchner az un. Kirchner-girlöknek köszönhette hatalmas népszerűségét, és hogy lapjai a nagy háború lövészárkaiban is kelendőek voltak. A Cascella-portfolió áttekintésekor az jutott eszembe, hogy Kirchner, a maga szalon-erotikájával ministránsfiúnak számított az olasz mester mellett, és itt nem annyira az Abruzzo-IV. meztelenkedős képeire gondolok, mint inkább az „Egy biliárdparti” – című sorozatra, még akkor is, ha utóbbi inkább áthallásaiban számított merésznek:

Ez az opusz egyébként a művész első, „kézműves”  korszakából való, és erősen kíváncsi lennék, milyen fogadtatásban volt része egy olyan Olaszországban, amelyben Fellini Édes élete még a hatvanas években is képes volt kiverni a biztosítékot… És ha már itt tartunk, eszembe jutott az a csókjelenet-kivágós rész Tornatore Cinema Paradiso című filmjéből, annak kapcsán, hogy Cascella a századelőn egész sorozatot merészelt a botrányos témának szentelni:

*

Basilio Cascella igazi „all round”- jelenség volt: fényképész, grafikus, festőművész, keramikus, tipográfus, és hosszú életébe a politikacsinálás is belefért. Művészdinasztiát alapított: három fia követte őt a művészi pályán, közülük Tommaso képes-levelezőlapokat is illusztrált. A család emlékmúzeuma Pescara városában, egykori lakóházukban, a Viale G. Marconi, 45-szám alatt látogatható.

Basiliót, akinek 350 körüli képes levelezőlapot tulajdonítanak, jelentős illusztrátornak tartom, de további munkásságát nem ismerem. Milánói életmű – kiállítását 1948-ban nem kisebb nagyság nyitotta meg, mint maga Giorgio De Chirico, aki így jellemezte az agg mestert:

„Ő egy fáradhatatlan öregember, a szép emberek földjének, Abruzzónak szülötte, aki soha nem engedett a modernizmus csábításának, és hű maradt ifjú-, és meglett kora eszményeihez”.

*Az árak Furio Arrasich 2007 évi katalógusából valók